Nyolcadik fejezet~Mi folyik itt valójában?

Sziasztok!

Óriási bocsánatkéréssel tartozom nektek. Rengeteget késtem, erre igazából nincs olyan indokom, ami megállná a helyét. Sajnálom, hogy csak most tudom hozni a fejezetet. 

Sok ötletem volt arra, hogy hogyan folytatódjon a történet, de nem akartam túl sokat elárulni. Így egyelőre még Freya előtt is sok a titok. Ebben a fejezetben kicsit megismerhetitek Egmondot, akiről eddig nem sokat tudtunk. Igazából ebben a részben elsősorban Freya kerül előtérbe és a gondolatai. A sértettsége, és hát még sok más...

Ha van kedvetek, olvassátok el a fejezetet. Remélem elnyeri a tetszéseteket! 

                                                                                                                 Lynette

______________________________________________________________________

Mind dermedten állunk pár pillanatig. Én mozdulok meg először. Előrelépek, de Aaron rögtön a kezem után nyúl, és visszaránt.

- Ne! - suttogja, olyannyira halkan, hogy csak a szájáról tudom leolvasni. 

- De hát miért? Eljöttünk idáig, nem? És különben is én kételkedhetek, ti nem. - Ezzel kitépem a karom a szorításából és az ajtó felé sétálok. Viszonylag nagyokat lépek, minél gyorsabban be akarok menni a házba, nehogy közben meggondoljam magam. A fiúk azonnal a nyomomban szegődnek. Aaron félrelök.

- Én megyek be először! - közli velem, és belép a házba. Nagyot sóhajtok, majd követem. Egy kis előtérbe érkezünk. Itt egy pillanatra megtorpanunk, ugyanis két irányba is mehetünk, ugyanis jobbra és balra is van egy bejárat. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy milyen helyiségbe megyünk be. Végül jobbra fordulok, és még mielőtt Aaron megállíthatna, átlépek a küszöbön. Egy takaros teremben találom magam. A szemközti falon ablakok vannak, de a növények miatt kevés fény szűrődik be rajtuk.

A félhomály miatt nem veszem észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Mikor jobban körülnézek, csak akkor pillantok meg egy alakot az egyik fotelben. Engem bámul. Ijedtemben majdnem felsikoltok. Hátratántorodom, és beleütközöm Aaronba. A fiú karjait a derekam köré fonja és megtart.

- Ő ki? - suttogom alig hallhatóan, de a szoba csendjében ez is hangosnak számít. Aaron megrázza a fejét. Tudja, de nem mondja el. Biccent a nő felé, aki eközben felállt és most felénk tart.

- Imogen? - hallom a hátam mögül Maximus meglepett hangját.

Tehát ő Imogen. Az a nő, aki az Oak című könyvet írta. Azt, amiben a levél volt. Miatta akar bezárni minket a Fába a nagymamánk. Azt mondják, tervez valamit, hogy már megint ellenünk fordul. De mi az, hogy ellenünk és ki egyáltalán ez az Imogen? Úgy látszik rajtam kívül mindenki ismeri. Unokatestvéreim mintha egy kicsit meg is lennének rémülve. Aaron azonban a kezét nyújtja, amikor odaér elénk a nő. Imogen nem rázza meg Aaron karját, ahogyan azt én vártam, hanem megöleli. Leesik az állam. Mi? A fiú kicsit meglepődik és nem öleli azonnal vissza a nőt, kezei a levegőben lógnak, de aztán végül Imogen köré fonja őket.

Igazság szerint nem így képzeltem el a nőt. Szinte mindenki titkolózott, hogy ki is ő, és ettől csak tévképzeteim lettek. Nem burkolózik fekete köpenybe, melyből az arca sem látszik ki és nem takargatja vele ősz haját sem. Sötét színű szoknyát visel, de az csak a combja közepéig ér, felsőnek pedig rövid az ujja. Hollófekete haja a vállára omlik. Szinte ragyog, ahogy elmosolyodik, egyetlen ránc sincs hibátlan arcán. Nem tűnik idősnek, de mikor tekintete találkozik az enyémmel, valamit meglátok a szemében. Tapasztalatot, fáradtságot és olyan érzéseket, amikről nem tudom mik. Valamilyen oknál fogva tudom, hogy nem annyi idős, mint amennyinek látszik. Ha szembejönne velem az utcán, minden bizonnyal harmincnak tippelném, vagy egy kicsit kevesebbnek. Így viszont, hogy tudom, hogy ő Imogen, érzem, hogy ez nem lehet az igazi kora. Ez a legfurcsább az egészben. Nem érzem ezt különösnek, holott az. Nem tudom mi történhetett velem, rendes körülmények között elfutnék, és vissza sem néznék. Azt gondolnám, hogy őrültekkel vagyok körülvéve és egy kicsit én is begolyóztam. De nem így van, érzem. Ez tart vissza, ez marasztal.

- Freya, te vagy az? - kérdi miután Imogen elengedi Aaront. De nem vár választ, mert tudja, hogy én vagyok. - El sem hiszed, mennyi ideje várunk már rád!

Elhátrálok tőle. Mióta megérkeztem, ezt hallom mindenkitől. Illetve nem pontosan ezt, de mindenki tudja a nevem és ez kezd ijesztővé válni.

- Mi folyik itt? - szólalok meg halkan. A teremben lévő összenéznek, majd Imogen bólint és leültet az egyik ülőalkalmatosságra. Szót fogadok, majd érdeklődve nézek fel rájuk. Várom, hogy belekezdjenek a magyarázkodásba, de nem teszik. - Nem akarjátok elmondani?

- Igazság szerint mi sem tudjuk - von vállat Aaron. - Fogalmunk sincs arról, hogy mit terveznek...

- Kik?

- A nagyanyád és a csatlósai - világosít fel Imogen, majd átveszi a szót a fiútól. - Fontos vagy mindenki számára. Külön könyv szól rólad, illetve, hogy pontosabb legyek, nem rólad. Rólatok. A húgomról és rólad. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, honnan származik az az ősrégi kötet, de ami benne van, az a fontos.

- És mi van benne? - Kíváncsi vagyok rá, de mindeközben tartok is attól, ami benne van. Halovány fogalmam sincs arról, mit tartalmazhat. Hülyeség lenne, ha a szokásos "Te vagy a kiválasztott" történet lenne. Hahó, ez a valóság. Annak semmi értelme sem lenne, habár annak sincs, ami most történik.

- Azt nem szabad megtudnod. Egyelőre.

- Miért?

Mindenki hallgat. Lehunyom a szemem, egyre idegesebb leszek. Elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán nem mondanak semmit. Elkezdtek beavatni, viszont minden nem mondhatnak el. A miértjét pedig nem szeretnék elárulni.

- Most komolyan, miért? legalább ezt áruljátok el!

- Rendben - sóhajt Maximus. - Szóval... ez megrázna. Rosszul érintene, és így nem vennénk hasznodat.

Az utolsó szavak ütik ki nálam a biztosítékot. Nem vennénk hasznodat. Mintha csak egy eszköz lennék, akit használnak, hogy elérjék a céljukat. Lehet, hogy az is vagyok, de ha így kimondják, az szörnyű. Így már teljesen érthető, miért nem avatnak be. Nem tartanak elég jónak, kitartónak és erősnek hozzá. Legszívesebben azonnal otthagynám őket, de erőt veszek magamon és maradok.

- Miben nem vennétek hasznomat? - kérdezem színtelen hangon.

- A küldetésben. Ha az át... - Aaron elhallgat, mikor Maximus rávág a hátára. Keze csattan a fiú hátán, aki erre ingerülten fordul felé. Maximus súg neki valamit. Gondolom azt, hogy túl sokat árult el.

- Aaron csak azt akarta mondani, - veszi át a szót Egmond - hogy a meg kell oldanunk egy problémát. Ebben a te segítségedre van szükségünk.

- Azt legalább elárulhatnátok, milyen problémáról van szó!

- Időközben ez is ki fog derülni - közli velem Maximus.

- Mondjátok már el, hogy mi folyik itt valójában! - szinte már kiabálok, ami fülsüketítőnek hat a ház néma csendjében. Szinte el is felejtettem, hogy hol vagyunk. Igazából sejtelmem sincs, hogy mi ez a ház, vagy miért kellett idejönnünk. Mindenesetre kedvem támad felfedezni. Ha ezek az emberek nem mondanak többek, majd megkeresem a válaszokat én! Eddig viszonylag türelmes voltam, de most már elég!

Felpattanok és találomra belevetem magam a lakás rengetegébe. Egy ajtó kerül elém, és én nem tétovázok, kinyitom. Egy lépcsősor tárul a szemem elé, ami a sötétbe veszik, azonban egy fáklya van a falból kiálló tartóba helyezve. Ez ad némi fényt, kikapom onnan. Leszaladok vele a pincébe - legalábbis az általam pincének vélt helyre. Ahogy szép lassan körülnézek a pislákoló fényben, rájövök, hogy valamiféle raktárba keveredtem. Tele van a helyiség polcokkal, amelyeken könyvek vannak. Ládákkal, melyek tetején ruhák és különböző faszerkezetek kaptak helyet és mindezt pókhálók szövik át. Ennek ellenére tudom, hogy nemrég jártak itt. Odarohanok az egyik könyvespolchoz, abban a reményben, hogy találok valamit a történettel kapcsolatban, amihez közöm van. De nem járok sikerrel. Mindezt végigcsinálom az alagsorban lévő összessel és már majdnem feladom. A sarokban azonban megpillantok egy kötetet. A többi között jelentéktelennek tűnik, kopott, ahogy kiemelem látom, hogy több oldala kijött. Ennek ellenére, kinyitom. Kihullik belőle egy lap. A padlóra pottyan, ahonnan felemelem. Egy illusztráció. Volt egy hasonló Imogen könyvében is, de az nem teljesen ez. A Fát ábrázolja, amit körbeölel a fény. Két lány áll előtte. Hosszú hajuk van, szinte ikrek is lehetnének, de mégsem azok. Az egyiken zöld, a másikon fehér ruha van. Az előrébb állónak derékig érő fekete haja van, míg a fűben ülőnek vállig érő barna. A zöldruhásnak látom az arcát, kék szeme van, a fehérnek nem, de pontosan tudom, hogy ugyanolyan a szeme. Teljesen megegyezik az árnyalat is. Azért vagyok olyan biztos ebben, mert az a lány én vagyok. A mai napon elég sok megérzésem van, ez is egy közülük. Halvány sejtésem sincs róla, honnan jönnek, de lépten-nyomon felmerengnek bennem. Ilyenkor pedig egyszerűen csak tudom a dolgokat. Jobban belegondolva már régebben is voltak ilyen esetek az életemben, de elsiklottam felettük. jelentéktelennek tűntek. Most már nem azok. Fontosak lehetnek több szempontból is, segíthetnek az előbbre jutásban. Most már csak arra kellene fényt deríteni, hogy miben kell segítenem, mit oldunk meg?

- Freya! Most már ideje lenne feljönnöd! - kiáltja az ajtóból Maximus. - Nem maradhatsz lent örökké. Nézz szembe a dolgokkal!

Morogva kászálódok fel a padlóról. Végiglapoztam a könyvet. Ha érdekeset találtam benne vagy valamit, ami rám utalhat, átfutottam a sorokat, megnéztem a képeket. Semmi érdemlegesre nem leltem rá. Csak az az egy illusztráció, amit azonban a zsebembe gyűrök, mielőtt feltrappolnék a lépcsőn. Még mindig lappang bennem a düh, amit irántuk érzek. Elmondhatták volna, amit tudnak, de nem tették.

- Nincs kedvem beszélni - vágom oda unokatestvéremnek, mikor elvágtázom mellette. Egyenesen kiszaladok a szabadba. Habár arra biztatott, hogy nézzek szembe a dolgokkal, mégsem ezt teszem. Miután kiértem a friss levegőre, leülök az ablak alatt. Fölösleges lenne elmennem messzire. Nem szökhetnék meg. Egyébként sem tudnám, mit tegyek azután. Így hát csak csöndben figyelem a körülöttem lévő zajokat. A szél kissé feltámadt és míg lent voltam, az eső is eleredt. Szerencsére csak egy zápor volt, ami hamar felszárad, de még érezni az esőillatot a levegőben. Ettől megnyugszom. Mindig is szerettem a természetet, habár a nagyvárosban kevés esélyem volt élvezni a szépségeit. 

Körülbelül fél óráig bámulom a tájat, nem foglalkozva semmivel, aztán lépteket hallok. Valaki helyet foglal mellettem. Odafordulok és megpillantom az unokatestvéremet, Egmondot. 

- Szia - köszön, mintha most találkoznánk először a nap folyamán. Fölöslegesnek tartom az udvariaskodást. - Figyelj, ez az egész furcsa lehet...

- Milyen egész? Nem értek semmi, nem mondtok el semmi, de persze. Fura, meg minden - vágok közbe. Unom már, hogy ilyesmikkel próbálnak nyugtatni. 

- Nem érted. Nekem is furcsa. Nem is tudom, olyan természetellenes az egész. Csak valami mese. Képzelgés. Abnormális dolog. Semmi tény sincs benne, nem lehet bebizonyítani az igazát. Valaki kitalált egy mesét és mindenki elhiszi. De véleményem szerint ezek csak hazugságok.

- Miről beszélsz? - húzom össze a szemem gyanakodva. - Te is tudsz erről!

- Éppen ezt akarom mondani, nem tudok semmit. Illetve, nem tudtam. Most már azért vannak bizonyos dolgok, amikről tudomást szereztem. 

- Például? 

- Azok, amiket neked is elmondtak. A "családi-legenda", volt ott valami történet is, de nem igazán érdekelt. Butaság az egész. 

- Butaság? - kérdezem zavarodottan. Miről hablatyol ez a fiú? Komolyan nem értem. Most akkor ő sem tud semmit? De az nem lehet. Imogen úgy üdvözölte Aaront, mintha már nagyon régóta ismernék egymást. Igaz, hogy Egmond és Maximus mintha tartanának kicsit a nőtől, de valamit akkor is tudtak. 

- Igen. Egész gyermekkoromban azt hajtogatták a szüleim, hogy varázslat nem létezik. Azok a történetek, amiket olvastunk, mind csak mesék. A könyvtárban talált könyvről is azt mondták, hogy nekünk kitalált történet van benne. Ezzel megvoltunk hosszú évekig. Maximus igazából nem, ő nem törődött bele, hogy ez a valóság és ilyen nem létezik. Mielőtt megérkeztetek volna, közölték velünk, hogy mivel állunk szemben. Egyenként hívott be a Nagymamánk a szalonba, ahol apa is ott ült. Akkor meséltek erről a legendáról. Rólad is említettek dolgokat, leginkább a jövendölésből. Nem hittem nekik, ez nyilvánvaló. Ha a Nagymama nincs ott, biztosan meg is mondom a véleményemet, de így nem mertem.

- Ti féltek tőle? - húzom fel a szemöldököm. - Mindig úgy beszéltek róla, hogy a Nagymama. Van egyáltalán rendes neve? 

Bólint. - Van. De nem igazán használjuk. Az tiszteletlen lenne. 

- Tehát tartatok tőle - vonom le a következtetést. Nem válaszolt a kérdésemre, tehát így van. 

- Azt hiszem. De ki ne tartana tőle? Mindenesetre miután elhagytam a szalon, a testvérem szobájába siettem. Elmondtam neki, mi történt. Ő már tudta. Nem aznap mondták el neki. Kisgyermekkora őta tisztában volt mindennel. Csak nem mondhatta el. Nem is értem, mindent kifecsegett, a legkevésbé sem tudott titkot tartani. Ezt azonban nem árulta el soha. Nem tudom, miért. 

- Szóval téged is rosszul érintett?

Komolyan néz rám. - Nem. Ez is csak egy kitaláció. Egy mese. Nem tény. Én csak a tényekben hiszek.  

- De nem lehet mese. Te nem érzed? 

- Mit? Nem érzek semmit azon kívül, hogy... - elhallgat. 

- Min kívül? 

- Őrültek közé kerültem. Nem akarlak megbántani, te nem tehetsz semmiről, de ez csak egy átverés.

- Egmond, ezt még magad sem hiheted el! Jó, rendben. Hihetetlen. Nekem is az jutott először eszembe, hogy ilyen nincs. De szép lassan rá kell döbbennem, hogy ez a valóság. Nem teljesen olyan, mint aminek elképzeltem, de akkor is a valóság. 

- Freya, igazából nem ismerlek régóta, de értelmesebb lánynak képzeltelek. Annak tűntél. 

- Te mit keresel egyáltalán itt? Miért segítesz? Ha ezt az egészet hülyeségnek tartod, miért jöttél el idáig. Miért kockáztatsz? 

- Ki akarom deríteni az igazat. Azt akarom, hogy végre legyen bizonyítékom, ennek a valószínűtlenségére. 

- Tudod, hasonlítasz valakire. Tizenhárom éves koromban ismeretem meg. Ő is folyamatosan ilyeneket mondott. Létszükséglete volt a matematika. Mindenben csak a számokat látta és csak a tényeket kereste. Hiába mondtuk neki, hogy nem lehet mindig minden tény, nem hitte el. Sosem értettem meg a logikáját. Mondjuk elég hamar el is költözött valahova messzire. 

- És ezt most miért mondtad el? - érdeklődik.

- Ja, csak eszembe jutott - nevetek fel halkan. - Semmi tervem nem volt ezzel. Gondoltam elmesélem. Ennyi.

- Olyan nincs, hogy semmire nem akarsz kilyukadni. Semmi értelme.

Hatalmasat sóhajtok. Kezdem megismerni Egmondot. A legfontosabb tulajdonságait máris tudom. Tények minden mennyiségben. Furcsa gondolkodásmód. Lehetetlen ötletek. Fura érvek. Tudom, hogy nem tart valami okosnak. Ez a beszélgetés elárulta neki, hogy koránt sem vagyok olyan értelmes, mint hitte. 

- Hidd el, számomra van. De akkor tényleg nem tudtál semmiről, vagy csak hülyéskedsz?

- Nem tudtam róla. Engem is meglepett ez a sok lehetetlen mese. - Kihangsúlyozza a mese szót. Nem hisz benne, ez biztos. Én tudom, hogy, amit megtudtam, az mind igaz. Akármennyire is hihetetlen. Egyszerűen tudom, és erre nincsen magyarázat. De viszont tény. 

Hetedik fejezet~Újabb üzenet

Kiskorunkban ikertestvéremmel mindig bújócskáztunk. Ez volt a kedvenc játékunk, az egyetlen, amit én szerettem jobban. A lehető legkisebb helyre is el tudtam rejtőzni. Imádtam, mikor engem keresnek, és akár órákig nem találnak meg. Ilyenkor egy-egy könyv társaságát élveztem, már ha volt elég fény hozzá. Minden zugot felfedeztem a házban, nagyon sok mindent találtam időközben. Anya elfeledett levelein át, apa eltűnt ruhadarabjain át, bármit felkutattam. Nagyon kíváncsi voltam, érdeklődő. Ezeket a tulajdonságokat azóta sem nőttem ki.

Mikor egyszer a padláson töltöttem az időm, ráleltem egy dobozra, melybe egy fa motívum volt vésve. Természetesen kinyitottam, de csak papírokat találtam benne. Semmi érdekes, legalábbis akkor még úgy gondoltam. Most azonban kezdi egyre jobban izgatni a fantáziám az a néhány lap.

A szobámba vezető úton ezen agyalok, vajon mi a tartalmuk? Egyszerűen akár anyához is szaladhatnék a kérdéssel, de van egy olyan érzésem, hogy nem felelne rá. Ezt az egészet óriási titokként kezeli, hiszen azt is most tudtuk meg nemrég, hogy rokonaink élnek szerte a világon, és Angliában van egy apró falu, ahol egy hatalmas tölgyben él egy család. Nem mintha ezt bárki elhinné, valószínűleg mi is csak egy mesét láttunk volna benne, de azért megpróbálhatta volna elmagyarázni nekünk. Anya mégsem tette, azt azonban nem lehet tudni, hogy miért nem. Talán nem volt jó a kapcsolata az anyjával, elvégre mikor először találkoztunk, nem örült neki.

Én pedig most azt tervezgetem, hogy elszököm innen, aztán visszajövök. De itt hagyom anyáékat egy kis időre. Már ha egyáltalán sikerül lelépnünk. erre egyelőre még nincs garancia.

Tegnap megterveztük az egészet, illetve a fiúk felvázolták a helyzetet. A terv egyszerű, kiengednek szabadon minket. Közben elárulták nekem, hogy mindig küldenek utánunk valakit, aki megfigyel. Az utóbbi pár napban unokatestvéreim elterelték a kémek figyelmét, most is ezt teszik majd. Közben mi egy titkos alagútrendszeren elhagyjuk Oak körzetét, és egy közeli városban térünk csak vissza a felszínre. Ott aztán autóba szállunk és megpróbálunk minél előbb Bath közelébe érni. Ott megtalálni a következő utasítást, majd sipirc vissza Oakba. Egyszerűnek tűnik, de számolunk kell azzal is, hogy utánunk jönnek és kiderítik miben mesterkedünk. Az senkinek sem lenne jó.

Holnap indulunk, előtte ki kell pihennem magam, ezért korán nyugovóra térek. A vacsora elköltése után azon nyomban lezuhanyzom és bebújok az ágyban. Próbálok nem a másnapon gondolkozni, de akaratlanul is visszakanyarodnak a gondolataim rá, valahányszor elterelem őket. Így hát nem nyom el könnyen az álom, de végül valahogy mégis sikerül elaludnom.

Másnap reggel izgatottan ébredek. Gyorsan magamra kapom a kényelmes öltözetet, melyet még tegnap választottam ki. Egy egyszerű fekete melegítőnadrágból, sötét mintás pólóból és egy fekete melegítőfelsőből áll. Lábamra kedvenc szürke sportcipőmet húzom. Remélem nem keltek feltűnést ezekben a göncökben. Elvégre általában világosabb ruhákat öltök magamra. Felkapom a padlóról az előre összekészített kis táskát. Benne egy váltás ruha és némi élelem található. A szendvicsnek való zsemléket és a szalámit a konyháról csentem el. Nem hiszem, hogy feltűnt nekik a hiányuk. Csak nem annyira fontos ez a pár apróság.

Ma kihagyom a reggelit, hiszen minél előbb távoznunk kell.

Elindulok lefelé a lépcsőn és az előtérben találkozom unokatestvéreimmel. A portás fülkéje mellett várakoznak. Elég korán van még ahhoz, hogy a férfi még ne legyen itt.

- Azt hittük, már sosem jössz le! - köszönt Maximus, mire halványan elmosolyodom.

- Időben érkeztem - mutatom meg neki a kezemen lévő órát, és tényleg, egy percet sem késtem.

- Oké.

Egmond kinyitja a kaput, mi pedig elhagyhatjuk a Fát. Gyorsan szedjük a lábunkat, míg átsétálunk Aaron házához. Egmond közben elhagy minket, eltereli az utánunk küldött személy figyelmét, aztán hamar csatlakozik hozzánk.  A fiú már vár minket. Mikor belépünk a házba, akkor bezárja az ajtót mögöttünk, az össze függönyt behúzza és a bútorokat fehér lepellel takarja le.

- Ezt miért? - érdeklődöm.

- Nem szeretném, hogy bárki megtudja, itt jártam.

- Rendben. Miét?

- Hosszú történet - vonja meg a vállát és a hátára kapja a hátizsákját. Odamegy a falhoz és megnyoja befelé az egyik követ, mely ettől megmozdul és az egész fal eltolódik. Mögötte egy hosszú sötét folyosó tárul elénk. - Mehetünk.

- Innen indulunk? Ez lenne a titkos alagútrendszer? Ebben a házban?

- Igen - bólint Aaron, miközben Maximus elindul lefelé. kezében zseblámpát tart, azzal világít előre a sötétbe.

- De hiszen ez nem is annyira titkos. Elvégre bárki megtalálhatja.

- Bárki, te gondoltad volna, hogy itt van? - húzza fel a szemöldökét a fiú és az unokatestvéreim után mutat. - Mehetsz. Én maradok leghátul.

Veszek egy nagy levegőt.

 Ijesztő. Sötét. Titkos. Alagútrendszer.

Minden, amitől az ember gyermekkorában fél. sokan még felnőtt fejjel sem vágnának neki ennek az útnak. Én még csak egy tizenéves csitri vagyok. Elbizonytalanodom. Biztos le akarok menni oda, hiszen kitudja mit találunk ott. Nem sejthetjük, hogy mit rejt a sötétség. És biztonságos ez egyáltalán? Vajon mikor építhették ki és kik és miért?

Miért van az, hogy az utóbbi időben folyamatosan csak kérdések jutnak eszembe és egyetlen fontos választ sem kapok?

- Na, mi lesz már?

- Ühmm.... - szorítom össze a számat. Nem tudom, mit tegyek.

- Nem akarsz lemenni? - teszi a vállamra a kezét Aaron, elhúzódom. Felsóhajt. - Megijedtél?

Megijedtél? Nem gúnyos a hangja, egyszerűen csak kérdezi. És tudja rá a választ, érzem, hogy nem ítél el, ennek ellenére sértésnek veszem. Igenis vagyok annyira bátor, hogy meg tudjam tenni. Végül is mi történhet? Találkozunk néhány rágcsálóval? Talán emberi csontokat nem találunk odalent.

Nem válaszolok, egyszerűen csak megindulok lefelé a lépcsőn. A zseblámpát szorongatom, amit az előbb kaptam. Ideges vagyok, még bekapcsolni is elfelejtem, pedig nem ártana, mert a sötétségben megbotlok, és ha Aaron nem húz vissza, előreesem.

- Köszönöm - dünnyögöm, miközben tovább megyek, ezúttal már látom, hová léphetek.

Meglepődöm az alagútrendszer állapotát illetően. Arra számítottam, hogy egy ősrégi, penészes folyosókon kell a vízben tocsognom. Mindenfelől pókhálókkal leszek körülvéve és patkányok fognak futkározni a lábam alatt, néhány csontvázba is belefutunk és emiatt futkosott a hátamon a hideg. Ehelyett azonban egy teljesen felújított, tiszta és világos folyosórendszer fogad. Néhány szakaszán fáklyák sorakoznak az falon, máshol képek vannak felfüggesztve. Hirtelen már semmi sem tűnik olyan félelmetesnek.

Vagy két órán át kóválygunk, többször is elágazásokhoz érünk, itt Aaron mondja meg, merre menjünk. Útközben beszédbe elegyedünk egymással. Sok kérdés merül fel bennem, és most az egyszer ezeket fel si teszem. Nem mindegyikre kapok választ, hiszen még Aaron sem tud mindent, de azért a megelégszem ennyivel is.

- Itt vagyunk - szólal meg a mögöttem baktató fiú, mikor egy ajtóhoz érünk. - Ez vezet ki a szabadba.

- Végre - sóhajtok fel. Maximus kinyitja a kékre mázolt faajtót és máris beszökik a fény a ki helyiségbe, ahová érkeztünk. Friss levegő áramlik be hozzánk, és én finoman meglököm Egmondot, mikor ő nem mozdul meg magától. Így végre elindul kifelé és hamarosan én is szabad leszek!

Egy faház mellett találom magam, fák vesznek körül. - Hol vagyunk?

- Még nem érkeztünk meg. Ott az autó - mutat Aaron egy távoli pontra. Tényleg ott feketéllik valami a távolban. 

- Rendben - elindultam arra, a többiek pedig követtek. Sajnálatos módon elég hosszú autózás várt ránk, hiszen az alagútrendszerben ezalatt a pár óra alatt nem tettünk meg túl sok utat.

A további időben pihenek. Csukott szemmel ülök az autó egyik hátsó ülésén és szinte elalszom. A séta és a zötykölődés elálmosított. Nem tudom, hogy mikor sikerül elaludnom, de Egmond ébresztgetésére eszmélek fel. 

- Itt vagyunk - közli velem, mikor kinyitom a szemem, erre természetesen rögtön éberebb leszek. Kikászálódom a kocsiból. Meglepődöm, hogy tulajdonképpen a semmi közepén állunk. 

- Itt vagyunk? - kérdezem a fiúktól. Aaron válaszol.

- Mindjárt ott vagyunk. Még sétálnunk kell egy kicsit. Ha jól értelmeztem az utasításokat, akkor nem járunk messze. 

- Messze mitől? Nem tudod, hova megyünk? Nem a városba kell mennünk? 

- Mégis honnan kéne tudnom? 

- Hát...a levélből.

- Abban nem írtak semmit, erről semmit. Csak a helyét. 

- Tehát akkor nem tudod, hova megyünk? - kérdezek rá újból.

- Nem. De javaslom, hogy gyertek utánam. 

- Úgy, hogy nem tudod, hová megyünk?

- Te tudod? - vonja fel az egyik szemöldökét, úgy érzem kezdem fárasztani. Megrázom a fejem. - Akkor maradj csendben és kövess. 

Ezzel elindul, de én nem fogom be a számat. - És mi van, ha csapda?

- Miért lenne csapda? - fordul meg, egyre dühösebbé válik a hangja. - Figyelj, eljöttünk. Eddig nem volt semmi bajod, most inkább ne agyalj ezen. Nem mindegy, hogy mi van ott? Mindjárt kiderül. 

- Így van - súgja halkan oda Egmond, mikor újból nekiindulunk az útnak. 

Még vagy fél órán át caplatunk, miközben a jellegzetes angol tájat csodálom. Próbálom elterelni a figyelmem, nem rágódni azon, hogy mi várhat ránk. Egyszerűen csak baktatok a többiek után, néha megállok, körülnézek, aztán újra a többiek után szegődök. Nagy ritkán észreveszik, hogy lemaradtam, ilyenkor kicsit leszidnak, de nem különösebben foglalkoztatja őket. 

Mikor végre odaérünk már nem is idegeskedem. Felmérem a terepet. Egy fákkal szegélyezett részen egy ház áll magányosan. Teljesen egyedül, szinte a semmi közepén. Nem mondanám róla, hogy nehezen megközelíthető, de úgy tűnik erre a madár se jár. A ház nincs lepukkanva, sőt. Látszik rajta, hogy gondozva van és szépen ki is van alakítva, de nem járnak erre emberek. valami különös lengi körbe a környéket. Fogalmam sincs arról, hogy mi az. Valahogy olyan érzésem van, hogy nem kellene itt lennem, de közben igen és ebben van valami furcsa. A lakás kőfalát futónövények takarják, az ajtó ennek ellenére teljesen tiszta és az ablakot is látni valamelyest. 

Valamit megpillantok a szemem sarkából és erre odakapom a fejem. 

- Láttátok? - kérdem ijedten a srácoktól. Ők csak a fejüket rázzák. Aztán végül ők is megpillantanak valamit. Lefagynak, ahogyan én is. Egy pillanatra feltámad a szél. Egy papírfecnit fúj elém a földre. Lehajolok és felemelem a kavicsok közül. 

0721-0000

0721-1997

Fl-Fr

Számok és néhány betű. Értelmetlen a számomra. Fl-Fr? Mégis mit jelent. És a számok. Ezek valamiféle kódok?

- Aaron? - szólalok meg halkan, egyre idegesebb leszek. Egyre jobban hatalmába kerít a rettegés. Mégis mibe keveredtem? Mi ez? Válaszra várok, de a fiú nem szólal meg. Erre lassan felemelem az fejem.

A ház ajtaja nyitva áll. csak rajtunk múlik, hogy belépünk-e. Hogy be merünk-e lépni.

Hatodik fejezet~Mesélhetsz, hallgatlak

Sziasztok! 
Az utóbbi időben nagyon megbízhatatlan vagyok, ritkán hozok részeket. A következő egy hónapban ez még így lesz, a fejezetek nem hetente, hanem kéthetente jelennek meg. Sajnálom, de légyszíves nézzétek el nekem, rengeteget kell tanulnom, különböző versenyekre és szóbelikre! Nagyon nehéz írni és tanulni egyszerre, ráadásul az iskolában is teljesíteni. 
Annak ellenére, hogy nem lett megfelelő hosszúságú (szerintem) és későn érkezett, remélem elnyeri tetszéseteket a fejezet! Jó olvasást!
Lynette



Miután kicsit elkószáltam a környéken az unokatestvéreimnek időbe telt, hogy megtaláljanak. Késő délután azonban a nyomomra akadtak és közölték velem, hogy most már kénytelenek vagyunk visszamenni. Nem mondhatom, hogy örültem neki, de muszáj volt.

- Szerintetek rájöttek, hogy elmentünk kicsit? - kérdezem, miközben visszafelé ballagunk. A domboldalon sétálunk felfelé, a többieknek ez simán megy, én azonban kijöttem a formámból, ezért mire felérünk a tetejére, már lihegek. 

- Valószínű - bólint Egmond. - De nem baj, majd kitalálunk valamit. A legfontosabb, hogyha téged hívnak oda, ne szólalj meg! Semmit ne mondj! Rendben? 

- Ühümm... Mikor jöhetek ki legközelebb? Holnap? - érdeklődöm.

- Komolyan mondom, te hihetetlen vagy, most megyünk vissza, erre te már ki is akarsz szabadulni! - neveti el magát Maximus. 

- Hát...ez van. - vonom meg a vállam. - De most komolyan, mikor szabadulhatok legközelebb?

- Ezt úgy mondtad, mintha börtönben lennél. 

- Miért, nem abban vagyok?
- Nem egészen.
- Oké, de mikor jöhetek ki legközelebb?
- Legfeljebb holnapután. 

A társalgásunk itt véget is ér, a további pár percben, míg odaérünk a Fához, némán ballagunk. Ott aztán a portás kinyitja előttünk a kaput. Elgondolkozom, hogy lehet, hogy Maximus és Egmond tök simán kijut a szabadban? Talán azért, mert már régóta itt élnek vagy jó barátságot ápolnak a bácsival vagy a nagymama engedte ki őket, ettől az esettől azonban féltem egy kicsit. 

Megrázom a fejem és belépek a hatalmas előtérbe, felmegyek a lépcsőn, a szobába tartok, de végül az első emeleti szalonban kötök ki. Szinte az összes unokatestvérem itt van már, Maximust és Egmondot is beleértve. Ők előttem jöttek a lépcsőn, és végül Egmond kiáltott ki nekem, hogy jöjjek már. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből.
- Fogalmad sincs, miért vagyunk itt, jól gondolom? - szegezi nekem a kérdést az egyik szőke, hosszú hajú lány. Miért néz mindenki rám?
- Fogalmam sincs - felelem halkan. Nem vagyok biztos benne, hogy meghallották, mert továbbra is engem vizslatnak. Feszengek, hiszen utálom, ha én kerülök a figyelem középpontjába. Az még jobban idegesít, hogy nem tudom, miért.
- Ülj le - utasít. - Mint, azt már minden bizonnyal mindannyian tudjátok, oka van annak, hogy az idén nyáron mindannyian idekerültünk. Az összes unokatestvére, a világ minden pontjáról... Összegyűjtöttek minket, a kérdés már csak az, hogy miért. Valószínűleg ennek is - mint oly sok mindennek - Imogen az oka. Ő fogott össze ellenünk, sok-sok évvel ezelőtt, és most megint... Nem tudjuk miben mesterkedik, de minden bizonnyal rosszat akar. Muszáj lesz megvédenünk egymást, ehhez azonban itt kell maradnunk, nem hagyhatjuk el a Fát. Meg tudjátok tenni ezt?
- De mégis meddig kell bezárva lennünk? - érdeklődik az egyik huszonéves fiú. - Nem maradhatunk itt örökké.
- Nem bujkálhatunk örökké! - szól bele a beszélgetésbe Egmond.
- Valóban nem - mondja a lány, halványan elmosolyodik. -, de egy ideig muszáj lesz.
- Ugyan - legyint Maximus. - A menekülés nem megoldás, egyébként meg Eleonora, hülyeségeket mondasz!
A lány arcáról eltűnik a mosoly, komolyság veszi át a helyét. - Nem érzed azt, amit én már igen! nem vagy elég idős, tapasztalt és mindemellett...
- Inkább ne is folytasd! - szakítja félbe Egmond, aztán megragadja a kezem és kivonszol a szalonból. Maximus követ minket.
- Mi volt ez? - kérdőn nézek a fiúkra, akik elfintorodnak.
- Eleonora és a nagymamánk úgy tervezi, bezár minket, mert veszélyben vagyunk. De most komolyan? Mindegy, egy szavát se hidd el!
- Ki az az Imogen? - A fiúk, mintha meg sem hallották volna, ott hagynak egyedül a lépcsőfordulóban. - Oké. Akkor ne válaszoljatok!
- Imogen... - hallok egy hangot, amitől halálra rémülök. Körültekintek, de senki sincs ott. Megrémülök, kis híján sírva fakadok. Futásnak eredek és a szobám ajtajáig le sem lassítok, ott atán már valamennyivel biztonságosabbnak érzem a helyzetet. Fújok egy kicsit, de közben a gondolataim állandóan visszatérnek egy névhez. Millió kérdés merül fel bennem.
Imogen. Az mégis ki a franc? És mi az, hogy már megint tervez valamit? Mit tervez? És ki ő? Miért írt könyvet? Miért írt nekem levelet? Mit szeretne elérni?
Kezd nagyon elegem lenni ezekből a kérdés nélkül maradó válaszokból. Annak ellenére, hogy nemrég érkeztünk, annyi dolog történt velem, hogy nem tudom teljesen feldolgozni. Elegem van, és haza szeretnék menni, az sokkal jobb lenne, ha eltűnhetnék innen, vissza mehetnénk apához, New Yorkba. Van azonban egy olyan érzésem, hogy ez nem lehetséges. Nem szökhetek el.
Muszáj lesz megoldanom a problémákat, megfejtenem ezt az egészet, és kiderítenem, hogy ki is az az Imogen. Annyit tudok, hogy írt egy könyvet, ami erről a helyről szól. Bele kellene olvasnom abba a kötetbe, lehet, hogy van benne valami.
Felállok és előveszem az olvasmányt. Belelapozom, és találok benne jó pár képet. Sok közülük réginek tűnik, ezeket megsárgult papírokra rajzolták, majd beleragasztották a könyvbe. A legtöbbön a Fa látható, alatta piciny házakkal és néhány emberrel. Így érzékelhető, hogy mégis mekkora a Tölgy. Többször végiglapozom a kötetet, néhány részt el is olvasok, de általában csak néhány régebbi dátumnál időzök. Kíváncsi vagyok, hogy ki az az Imogen, de a szerző magáról sosem ír. Hiába kutatom a szememmel ezt a nevet, sehol sem bukkan elő. A végén már feladom és becsukom az olvasmányt. Felállok és elrakom egy olyan helyre, ahol - reményeim szerint - senki sem talál rá.
Ezek után elindulok az felettünk lévő szinten található fürdőszobánkig. Lezuhanyzom, úgy döntök, hogy ma inkább kihagyom a vacsorát.
Mikor visszaérek a szobámba, egyszerűen csak lefekszem, és hamar el is nyom az álom.

Reggel kipihenten ébredek, már majdnem dél. Nem szoktam sokáig aludni, úgyhogy ez egy kivételes alkalomnak számít. A tegnapi étkezés és a reggeli kihagyása miatt éhes vagyok, émelygek. Nagyon fáj a hasam, követeli az ételt. Felkelek az ágyamból és magamra kapom az egyik melegítőmet, és egy sportcipőt.
Nemsokára elüti az óra a tizenkettőt, így hát lehet menni ebédelni, lesietek a lépcsőn és pont akkor esem be az ajtón, mikor az utolsó felszolgáló is kislisszol az étkezőből. Egyedül maradok a teremben, de ez nincs ellenemre. Azon nyomban megtámadom az ételektől roskadozó asztalt és jól megpakolom a tányérom. Aztán helyet foglalok az egyik asztalnál és lakmározni kezdek. Rengeteg ételt felzabálok, de nem érdekel. A szervezetemnek szüksége van tápanyagra. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egészséges, de most valahogy nem tudok ezzel foglalkozni. Amikor már annyit ettem, hogy felállni is alig tudok, iszok egy nagy pohár vizet, aztán visszaindulok a hálószobámba. Az emberek most kezdenek ébredezni, ezért belefutok pár unokatestvérembe. Köztük Maximusba is, aki a kezembe nyom egy papírfecnit, és azt suttogja, miközben elhalad mellettem, hogy csak a szobámban olvassam el. Bólintok, de aztán mielőtt ezt megtenném még elterülök az ágyon és csak a plafont bámulom. Aztán veszem a fáradtságot ahhoz, hogy széthajtsam  a lapot, és megtudjam mi áll rajta.

15:30-kor legyél az előtérben. 

Ennyi. Semmi több nem áll benne. Vajon ez azt jelenti, hogy újra kimehetek? De hát, tegnap még azt mondta, hogy csak napok múltán szabadulhatok ki innen újra.
Feldob a gondolat, hogy újra elhagyhatom ezt a helyet és kint lehetek egy kicsit. A további pár órában nem vagyok képes megnyugodni.
Miközben fel-alá sétálok a hálószobában, eszembe jut valami, a levél, amit tegnap adott oda nekem a fiú, abban a házban. Nem is olvastam el, teljesen ki is ment a fejemből. Azt ugyan nem tudom, hogyan felejthettem el, mert annál fontosabb. Míg kint voltam, nem volt kedvem elővenni, annyira nem izgatott. Nem szerettem volna, ha azon jár az eszem, ahelyett, hogy a szabadságot élvezem. Most viszont kíváncsiság kerít hatalmába és előkapom a kabátzsebemből, ahová tegnap tettem.
Gyorsan végigfutom a szemmel a sorokat és értelmezem. Verses formában van megírva, olyan, mint egy találós kérdés, egy rejtvény, amit meg kell fejteni. Annyit értek meg belőle, már az elején is, hogy el kell innen mennünk és ott is keresni egy levelet. Azt azonban nem írta le, hogy hogyan kell odajutnunk. Annyit tudok, hogy Aaron velem fog jönni, de benne sem bízhatok meg száz százalékig, sőt! Ne is mondjam el neki a fontosabb dolgokat, amiket megtudok. Azokat inkább tartsam titokban. Ezt nem értem teljesen, mert ha egyszer vele kell mennem, akkor hogyhogy nem bízhatok meg benne? Akkor mégis miért ő jön?
A sok gondolkozással elment az idő, így nemsokára indulhattam is. Mielőtt elhagynám a lakóhelyet, átöltözöm. Az egyik kedvenc farmernadrágom kapom gyorsan magamra, egy világoskék felsővel, a lábamra pedig egy bokacsizmát húzok. Aztán leszaladok a lépcsősorokon, egyenesen a földszintre, ahol két unokatestvérem, Maximus és Egmond már vár rám. A két fiú biccent a kapuőrnek, aki erre kitárja előttünk a bejáratot. Boldogan lépek ki a friss levegőre, és próbálok minél gyorsabban eltűnni szem elől, tehát a domboldal felé igyekszem. Tudom, hova megyünk, a fiúk elmondják, míg mellettem jönnek. Ők is sietnek velem együtt, nem nehéz lépést tartaniuk velem.
Viszonylag hamar odaérünk a kis házhoz, ahonnan csak tegnap délután távoztunk. Aaron vigyorogva nyit ajtót, aztán beljebb tessékel minket. A fiúk azonban csak a fejüket rázzák, mondván, nekik más dolguk van és csak engem kísértek el. Otthagynak minket kettesben.
Mosolyogva lépek be a házba, ahol néhány válasz vár rám, tudom hiszen a levélben is meg volt említve.
Helyet foglalok a kanapén, ott ahol a múltkor, Aaron pedig mellém ül le. - Mesélhetsz, hallgatlak!
- Kíváncsi vagy? - kérdezi pimasz vigyorral az arcán.
- Szerinted? Még szép hogy!
És belefog a történetbe, most elmeséli részletesen a családja múltját, sok érdekességet megtudok. Aztán a falu és a Fa mondájáról faggatom, ezeket is boldogan megosztja velem. Sok mindenre megkapom az áhított választ, de még így sem tudok eleget. Muszáj lesz utána mennem a dolgoknak.
Ezután elkezdjük tervezgetni az utunkat. Az első bökkenő az én szökésem. Merthogy nincs más választásom, a család nem fog önként és dalolva elengedni. Erre rájöttem ebben a pár napban. Különben sem bírják Imogen, sőt. Ő az ellenség. Aaron szerint pont fordítva van. Persze ez is csak nézőpont kérdése. Nekem egyelőre fogalmam sincs, mit gondoljak, de egy idő után megtalálom azt az oldalt, ahová állok, igaz? Egyelőre ez nem érdekel, a titkok kiderítése viszont annál inkább. valamit kezdenem kell magammal, nem ülhetek egész nyáron a fenekemen, a kérdéseimmel a fejemben!
Az idő a beszélgetéssel nagyon hamar eltelik, vissza kell indulnunk. Az unokatestvéreim ezúttal megígérik, hogy holnap is kijöhetünk és akkor majd az utazást tárgyaljuk ki.
Egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy elengednek innen, hogy képes vagyok kiszabadulni. Kicsit esélyét látom a menekülésnek, és ha utána vissza kell jönnöm, akkor végem. Pedig nem maradhatok sokáig távol, ezt ma tisztáztuk. Itt viszont nem vagyok képes maradni, úgyhogy valamelyest meg kell bíznom a fiúkban és saját magamban is. Másképp nem fog sikerülni...

Ötödik fejezet~Ellentétek

Sziasztok!
Itt van a következő fejezet, aminek nem ez lett volna az eredeti címe, de valahogy nem tetszett az első ötletem. 
Az elkövetkezendőn pár hét nagyon nehéz lesz a számomra, elfoglalt leszek, valószínűleg fáradt, s a többi. Ezért a következő részeknél előfordulhat csúszás, de persze azért próbálom időben hozni őket.
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet! (Ebben már kiderül valami a fiúról, akibe Freya beleütközött) 
Jó olvasást! :)

                                                                                                                             Lynette

______________________________________________________________________

"A viszály nem addig tart, amíg győzöl vagy vesztesz, hanem addig, míg ki nem lépsz belőle." -

Müller Péter

1990. május
A lány épp reggeli sétájáról tért vissza, mikor öccse szobája mellett elhaladva hangokat hallott. Anyja kiabálása hallatszott a helyiségből. A lány nem gondolta, hogy ilyet hangot egy ember kiadhat egyáltalán, tehát meg is lepődött mikor pár perc múlva kócos hajú szülőanyját pillantotta meg kilépni az ajtón. 

- Te meg mit bámulsz? - kérdezte morcosan lányától, aki ezen meg sem lepődött. Sosem volt kedves természete a nőnek, és ezt már a család megszokta. 

- Semmit - rázta a fejét a lányka és lehajtott fejjel arrébb sétált. Mikor anyja eltűnt a folyosó végén, megfordult és visszarohant, egyenesen fiútestvéréhez. Ő a földön kuporgott. A lány még sosem látta így. Meg is lepődött, hogy az alig pár perccel fiatalabb öcsi, ilyet csinálhat. Hiszen sosem tűnt gyengének, mindig elhessegette nővérét, mikor az segíteni próbált neki. Most azonban nagyon úgy tűnt, vigasztalásra van szüksége. - Mi történt?

Hangja aggodalmas volt, mikor ezt kérdezte. Testvére felpillantott és alig láthatóan megrázta a fejét. Itt valóban nagy probléma volt. Normális körülmények közt sosem tenne ilyet. 

Nővére leguggolt a fiú mellé és átölelte. Tudnia kellett, hogy valaki van mellette. Perceken keresztül mozdulatlanul ültek, aztán a fiú felemelte a fejét, szemében könnyek csillogtak. 

- Tönkre tett mindent. Elkergette, bántotta.... 

Többet nem mondott. Felállt, nagy lélegzetet vett és eltűnt a nővére szeme elől. 

Elment.

Mikor pár nap múlva visszajött már semmi nem látszott rajta, újra a régi volt. vagy legalábbis majdnem. Soha többet nem említette meg ezt az esetet és arról sem tudott meg semmit a lány, hogy kit kergetett el az anyjuk.

Miután megtudtam, hogy kik vannak a szobában elmehettem. Tulajdonképpen elküldtek, de én ezt egyáltalán nem bántam. Felkeltem a kényelmes fotelből és kisétáltam a helyiségből. Köszönni is elfelejtettem, annyira siettem. Tudnom kell, hogy mi van még abban a levélben. Egyelőre csak annyit tudok, hogy ki kell szabadulnom innen. Arról azonban fogalmam sincs, hova menjek azután. Egyelőre legalábbis.

Mikor a negyedik emeleti folyosóra érek, még jobban megszaporázom lépteimet, kitárom magam előtt a szobám ajtaját, majd be is zárom, miután belépek rajta. A táskámhoz sietek és előhalászom belőle a könyvet és a levelet. Azon nyomban kinyitom és tovább olvasom.

"... A domb túloldalán találsz pár házat, oda menj. A hetes számot keresd, ott további titkokra derül fény." 

Itt befejeződik az üzenet. Még aláírás sincs volt a lap alján, fogalmam sincs ki írhatta. Felsóhajtok és elhatározom magamban, hogy holnap kijutok innen.

Előtte azonban le kellett mennem vacsorázni, rápillantok a falon függő órára, ami tegnap még nem volt ott - minden valószínűséggel délelőtt szerelték fel. Hét óra múlt öt perce. Észre sem vettem, hogy ennyire elszaladt az idő. Gyorsan felpattanok, újra elrejtek mindent és távozom a helyiségből. Lefelé menet találkozom Euláliával és a testvérével, Megannel. Ők is az étkezőbe igyekeznek, ezért együtt megyünk tovább. Kényszeredetten mosolyogtam rájuk, ők valahogy annyira furcsának tűnnek, legalábbis a számomra.

- Ééés honnan jöttél? - érdeklődik Megan, miközben a lépcsőhöz érünk.

- Amerikából, New Yorkból - felelem.

- New York? A város? Az annyira jó hely lehet, én még sosem voltam ott! Minden álmom, hogy eljussak oda. Igaz, Lia?

Testvére hevesen bólogat. - Így van. Én is nagyon szeretnék eljutni oda, egyszer. Annyira izgalmas városnak tűnik és...

- Aha. - bólogatok. - És ti honnan kerültetek ide?

- Nem messze lakunk, de most beköltöztünk a nagyiékhoz. Minden nyáron ezt tesszük - von vállat.

Szerencsére odaérünk célunkhoz, ahol kettéválunk. Tudom, hogy nem szép dolog, de örülök, hogy végre leszálltak rólam. Nem szerettem volna tovább hallgatni, azt ahogyan New Yorkról áradoznak.

Ezúttal a terem elejében találok helyet magamnak, közel a bejárathoz. Az asztal üres, ezért gyorsan elmegyek magamnak ételért, hogy mikor visszaérek még akkor is magam legyek. Sajnos azonban nincs ekkora szerencsém. Mire a tállal a kezembe megérkeztem a helyhez, már négyen ültek ott. Odaférnék volna még, de nem akarok idegenekkel enni. Így aztán megfordulok és a tekintetemmel más lehetőség után kutatok. Találok is egyet, ahová aztán odasietek és helyet foglalok. 

Fél óra múlva befejezem az étkezést és felállok, elindulok kifelé, de mielőtt még akár csak a kijárat közelébe is jutnék volna, meghallom a nevem.

- Freya! - valahonnan a hátam mögül érkezik a hang, megpördülök és azon nyomban tudom, kihez tartozik. Edward. Akinek ma "bemutattak", nem mintha nem tudta volna már előtte is, hogy ki vagyok. - Tudom, hogy mit tervezel.

Állok értetlenül, lefagyva az ajtóban és nem tudok megszólalni. Egyszerűen csak meglepett ez a kijelentés, ráadásul fogalmam sincs arról, hogy mire gondol. Először természetesen az jut eszembe, hogy talán arra a kis rejtélymegfejtésre céloz, amit holnap akarok elkezdeni, de ezt a gondolatot rögtön elvetem. Nem tudhat róla. Másról viszont szó sem lehet. 

Ideges vagyok, megijedtem. Nem szerettem volna, hogy minden kiüljön az arcomra, de ezt történt. Mindig ez van, nem bírom titkolni az érzéseimet.

Már éppen megkérdezném, hogy miről beszél, de Edward elneveti magát.

- Csak vicceltem! - Mindenki rajtam röhög. Úgy érzem, ez a helyzet igazán megalázó. Nem kellene így gondolnom, de borzasztóan megsértettek.

Sarkon fordulok és a könnyeimmel küszködve hagyom el a helyiséget. Felszaladok a lépcsőn, egészen a harmadik emeletig meg sem állok, ott aztán megkeresem a szobát, melynek bejáratára az Esther nevet írták, gyönyörű betűkkel. Ez azonban most egyáltalán nem foglalkoztat. A lényeg az, hogy megtaláltam anyukám szobáját. 

Bekopogok. Pár percig állok ott, azt hiszem, már senki sem fogja kitárni előttem az ajtót. Aztán lépteket hallok és nemsokára megpillantom anyukámat. Ott áll előttem, sötétkék térdig érő ruhát visel, barna haját felcsatolta és még ki is sminkelte magát. 

- Mi a baj, drágám? - kérdi azonnal, amint észreveszi, hogy valami nincs rendben velem. - Gyere csak be. 

Félreáll az útból, én pedig belépek.

Anya szobája nagy, sokkal nagyobb, mint, ami otthon van neki és apának. A falakat rózsás tapéta borítja és sok képkeret függ rajta, hosszú szekrénysort helyezkedik el az egyik oldalon, ezzel szemben egy hatalmas ágy található, amit rózsákkal tarkított ágytakaró borít, végében díszpárnák kaptak helyet. Van még a lakosztályban egy asztal, mely körül foteleket helyeztek el és egy fésülködőasztal is. Két hatalmas ablak engedi be a fényt a helyiségbe s egy ajtó vezet anya saját fürdőszobájába. Hát igen, ez nem egy vendégszoba.
- Ülj csak le! - szól anya, én pedig helyet foglalok az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságon. - Szóval, mi a baj?
- Haza akarok menni! - mondom sírós hangon, ami még szerintem is furán hangzik. Olyan hisztis hangnemű ez a mondat, ami nem jellemző rám. - Vagyis...
- Mi történt? - kérdezi aggódva anyu. Egyik kezét a vállamra helyezi és simogat. - Mond csak el!
- Én csak... nem is tudom. Össze vagyok zavarodva és...
Szánalmas. Úgy gondolom szánalmasan hangzik ez az egész magyarázat. Nincs semmi értelme. Nem futamodhatok meg már rögtön az elején, hiszen csak tegnap este érkeztünk. És mégis. Annyi furcsaság történt már azóta, olyan, mintha már napokkal ezelőtt jöttünk volna ide.
- Itt mindenki titkolózik, mindenki tudja a nevem, minden unokatestvérünk iker és ez annyira furcsa. Ez nem normális. Egy csomóan vagyunk itt, mindenki máshonnan, de mindenki a rokonunk. A vacsora előtt találkoztam pár fickóval Kenneth Valakivel és Albert Dalton talán meg az unokatestvérem Edward, azt hiszem. Nem is tudom miért akart "bemutatni" nekik az a nő, hiszen már mindenki tudta ki vagyok. Szerintem már azelőtt, hogy idejöttem volna. És...
- Kiknek mutatott be anya? - szakít félbe az anyukám. - Kenneth Blackburn-nek?
- Igen. Tényleg, Blackburn! Miért, ismered?
- Ööhmm... Igen, még gyermekkoromból. De nem fontos! - Anya magához ölel. - Nyugodj meg, itt ilyenek az emberek, de hozzá lehet szokni. Minden rendbe lesz. 

Tudom, hogy nem gondolja komolyan, csak engem akar megnyugtatni, de ennek ellenére hatásosak a szavai. Bólintok és összeszedem magam. Mikor úgy érzem, nem kerülget a sírás és képes vagyok visszamenni a szobámba, felállok.
- Rendben. Persze, hiszen nyár végén egyébként is hazamegyünk. Addig pedig minden rendben lesz.
Ezeket a szavakat inkább csak magam nyugtatására mondom, és miközben a lépcsőn szaladok felfelé is ezt kántálom.
A szobámban aztán hanyatt vetem magam az ágyon és olyannyira fáradt vagyok, hogy egyszer csak elnyom az álom.

***

Reggel harangzúgásra ébredek. Fogalmam sincs honnan jön a hang, de nem is érdekel igazán. Mikor megnézem mennyi az idő hét órát mutat az óra. Még viszonylag korán van, de este nem is feküdtem le olyan későn, hogy ne legyek képes kikelni az ágyból. Szerencsére nem volt rémálmom, így nagyjából fitt vagyok. 

Veszek egy nagy levegőt és felülök. Mielőtt felöltöznék, még elmegyek lezuhanyozni és csak ezek után indulok el reggelizni.
Szerencsére elég korán érkezem ahhoz, hogy ne legyen sokan az étkezőben. Nyugodt körülmények között sikerül megreggeliznem.
Elindulok felfelé, de mielőtt a saját szobámba mennék bekopogok Evehez. Beletelik pár percbe, míg kinyitja nekem az ajtót. Látszólag fáradt, elképzelhető, hogy most ébresztettem. Biztos, hogy most ébresztettem.
- Mi van? - mered rám morcosan.
- Csak gondoltam benézek...
- Hajnali ötkor?
- Nem, már elmúlt nyolc óra is..., sőt! Kilenc óra lesz hamarosan.
- Hagyhattál volna aludni, tudod, hogy ez nekem még korán van - mondja, de ellép az ajtóból. Bemegyek a helyiségbe, ami majdnem teljesen ugyanolyan, mint az enyém és helyet foglalok testvérem ágyának a szélén.  - Na, mit akarsz?
- Csak megkérdezni, hogy vagy. Tegnap nem is láttalak. Mit csináltál? Felfedezted a házat? Voltál már kint?
- Aha, nem nem voltam kint. Viszont nagyon jól buliztam... és most fáradt vagyok. Tűnés.
Nem parancsolja meg, hogy ezt tegyen, én mégis inkább felállok. Oké, testvérlátogatás kipipálva. Most akkor két napig nem is keresem. Otthon is mindig ez volt, illetve azóta csinálja ezt, mióta kamaszok lettünk. Kiskorunkban mi voltunk a legaranyosabb testvérpár, imádtuk egymást, a környezetünkből is mindenki imádott minket. Mondhatni tökéletes volt az életünk, persze nem teljesen, de a mostanihoz képest igen is az volt.
Átballagok a hálószobámba és gyorsan magamra kapok egy dzsekit, aztán a lábamon lévő papucsot egy sportcipőre cserélem. Ki akarok jutni innen, habár arról még fogalmam sincs, hogy hogyan fog sikerülni.
Lassan lépkedem le a lépcsőn, de még így is hamar az előtérbe érek. Nincs időm kieszelni egy okos tervet. Ismét megpróbálkozom a tegnapival.
- Jó reggelt! - köszönök mosolyogva a portásnak, aki azonban nem nyitja ki előttem a bejáratot. - Kimehetek?
- Nem - feleli morcosan és a kezébe veszi a telefont. Nagyszerű, hívja a nagymamámat, aki nem fog kiengedni. Nekem azonban ki kell jutnom.
Meglátom közeledni a két ikret, akikkel az érkezésemkor találkoztam. Maximus és a testvére. Minden bizonnyal őket küldték, hogy kísérjenek vissza a szobába. Nem túl jó hír. Ijedten nézek körbe, hátha elbújhatok valahova, de ez nevetséges gondolat. Már az elején tudtam. Semmi értelme, csak hülyét csinálnék magamból. Így tehát egy helyben ácsorgok, míg ide nem érnek hozzám.
- Sziasztok! - köszönök halkan, mikor már elég közel vannak ahhoz, hogy meg is hallják. Mind a ketten biccentenek, mikor mellém érnek megragadják a karomat. Egyikük az egyiket, másikuk a másikat és kiráncigálnak magukkal.
Mikor a szabad levegőre érünk, kérdőn nézek rájuk. - Most ezt nem értem...Ki kért meg rá titeket, hogy hozzatok ki.
- Hát... ahhoz neked semmi közöd - von vállat Maximus testvére, akinek már meg kellene tudnom a nevét, elvégre mégiscsak az unokatestvérem.
- Mindegy, a lényeg az, hogy tudjuk hová kell menned. - közli velem Maximus.
- Ühüm... az jó, már csak nekem kellene megtudnom!
- Mindjárt. De hallgass már, nem tudhatják meg, hogy elhagytuk a házat.
- Szóval ti ezt háznak nevezitek? - mosolyodom el.
- Nem Fának, de végül is itt élünk, úgyhogy nem mindegy?
- Jó, rendben. - bólintok és követem őket, mert közben elindultak. - Hová megyünk?
- Majd azt mindjárt meglátod - szól hátra a válla fölött Maximus testvére.
Sóhajtok egyet, majd megszólalok. - Egyébként hogy hívnak?
- Egmond a nevem - közli velem hátra sem fordulva.
Bólintok, de természetesen ezt ő nem látja. Kicsit gyorsabban haladunk, mint az a megszokott sétatempóm, de nem bánom. Minél előbb meg szeretném tudni, hová tartunk.
Nemsokára fény derül a titokra, a domboldalon sétálunk lefelé, éppen afelé a kőépítmény felé tartunk, mely kerítésének tegnap nekirohantam. Hát, igen. Azóta is fáj kicsit a mellkasom, de nem vészes. Igazából nem is gondolok rá, és így annyira nem, is rossz érzés...
Valóban ahhoz a házhoz megyünk. Észreveszem, hogy a falán, közvetlen az ajzó mellett a hetes szám szerepel rajta. Egmond bekopog az ajtón és az hamarosan kitárul előttünk. Először a fiúk lépnek be, csak ezután következem én. Fogalmam sincs kié a lakás, mégsem érzek félelmet. Nem hiszem, hogy olyan helyre jönnénk, ahol bajunk eshet.
Miután bejutok, egy kis helyiségben találom magam. Valószínűleg ez a nappali. Egy nagy kanapé helyezkedik el velem szemben, egy asztalon TV áll és pár másik bútordarab is található a szobában, például egy szekrény, amin virágok állnak és dísztárgyak porosodnak. Egy nagyobb ablakon át áramlik be a fény, ami valamelyest világossá teszi a helyet. Miután gyorsan szemügyre veszek mindent magam körül, egy fiún állapodik meg a tekintetem. Nem lehet sokkal idősebb nálam, kissé lenőtt barna haja van, egyszerű fehér pólót visel, farmernadrággal, lazán támaszkodik a falnak. Semmi különös, de valahogy mégis másnak tűnik, mint a többiek. Elfordítom a fejem és kérdőn nézek az unokatestvéreimre.
- Na, miért hoztatok ide?
- Hát.., azt majd ő elmondja - mutat a srácra, aki bólint.
- Igen, üljetek le nyugodtan.
Mind helyet foglalunk, a fiú odahúz egy széket és pont velem szemben ül le.
- Szóval - kezdi és közben a szemebe néz. - kezdjük az elején. Valószínűleg nem tudjátok honnan származtok, kik az elődeitek, stb. Az igazság az, hogy erről nekem sincs fogalmam, de javaslom nézzetek utána. Az én őseimről nem kell tudni semmi különösebbet. Régen volt valami, hát...hogy is mondják ezt? Szövetség, de nem ez a legjobb szó rá. Mindegy, mindig a fényről beszéltek, valami felvilágosodásról és ilyesmikről is szó esett, habár szerintem maguk sem tudták miről beszélnek. A lényeg, hogy nemrég engem is beavattak, és amit megtudtam az elég furcsa. Tehát, a két család közötti ellentét mindig is fennállt. Ezt úgy értelmezitek, ahogyan akarjátok, a mindig is az azóta lehet igaz, mióta a családok egyáltalán ismerik egymást. Mindenesetre az biztos, hogy ez valóban így volt, állandó csatározásokról szólnak a könyvek, naplók és minden egyéb, amit elolvastam. Emellett az sem éppen szerencsés, amikor egymáshoz érnek a két család tagjai. Mint az tegnap tapasztaltuk.
- És Londonban is... - bólogatok.
- Londonban? - néz rám értetlenül a fiú.
- Ühümm, akkor is történ valami hasonló.
- Hát..., nem tudom. Én mostanában nem voltam Londonban - von vállat nemtörődöm stílusban. - De persze ez nem minden esetben van így. Rólad, mindenhol tesznek említést. De persze ez lehet csak az a szokásos, "van egy kiválasztott"-szöveg is. Viszont van itt egy üzenet, az egyik könyvemben volt, nem tudom, hogyan került oda, de tessék. Neked címezték.
Átnyújt nekem egy borítékot, amin a nevem szerepel.
- Köszönöm.
- Nyugi nem bontottam fel, nekem is volt mellette egy ugyanilyen, abban minden pontosan le volt írva. Az is, hogy segítenem kell neked.
- Jó. Segíteni, de miben?
- Az majd kiderül.
- Persze, minden kiderül egyszer, nemde? - mosolygok kényszeredetten. Elegem lett a folyamatos titkolózásból, pedig csak most kezdődött. Illetve nem most, már a kezdetektől fogva ez megy, hiszen erről a faluról, anya nagyszüleiről, az unokatestvéreimről sem hallottam soha. Nem, ez m,ár réges-régen tart. Mindenki ezt csinálja velem. - Például a neved is kiderülhetne, ha már úgy is segítened kell...
- Aaron - mosolyodik el halványa. Biccentek, majd mindenkit - még saját magamat is - meglepve  felpattanok és kiviharzok a házból.
Muszáj egy kicsit teljesen egyedül lennem, elszaladnom valahova. Így teszek, kicsit kiszellőztetem a fejem és közben elbóklászom a környéken. Nyugalom száll rám, ami igazán rám fér, nem is csoda, hogy olyan jól esik a csönd, amikor belefekszem a zöld fűbe, nem törődve azzal sem, hogy esetleg megfázhatok.