Sziasztok!
Itt van a következő fejezet, aminek nem ez lett volna az eredeti címe, de valahogy nem tetszett az első ötletem.
Az elkövetkezendőn pár hét nagyon nehéz lesz a számomra, elfoglalt leszek, valószínűleg fáradt, s a többi. Ezért a következő részeknél előfordulhat csúszás, de persze azért próbálom időben hozni őket.
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet! (Ebben már kiderül valami a fiúról, akibe Freya beleütközött)
Jó olvasást! :)
Lynette
______________________________________________________________________
"A viszály nem addig tart, amíg győzöl vagy vesztesz, hanem addig, míg ki nem lépsz belőle." -
Müller Péter
1990. május
A lány épp reggeli sétájáról tért vissza, mikor öccse szobája mellett elhaladva hangokat hallott. Anyja kiabálása hallatszott a helyiségből. A lány nem gondolta, hogy ilyet hangot egy ember kiadhat egyáltalán, tehát meg is lepődött mikor pár perc múlva kócos hajú szülőanyját pillantotta meg kilépni az ajtón.
- Te meg mit bámulsz? - kérdezte morcosan lányától, aki ezen meg sem lepődött. Sosem volt kedves természete a nőnek, és ezt már a család megszokta.
- Semmit - rázta a fejét a lányka és lehajtott fejjel arrébb sétált. Mikor anyja eltűnt a folyosó végén, megfordult és visszarohant, egyenesen fiútestvéréhez. Ő a földön kuporgott. A lány még sosem látta így. Meg is lepődött, hogy az alig pár perccel fiatalabb öcsi, ilyet csinálhat. Hiszen sosem tűnt gyengének, mindig elhessegette nővérét, mikor az segíteni próbált neki. Most azonban nagyon úgy tűnt, vigasztalásra van szüksége. - Mi történt?
Hangja aggodalmas volt, mikor ezt kérdezte. Testvére felpillantott és alig láthatóan megrázta a fejét. Itt valóban nagy probléma volt. Normális körülmények közt sosem tenne ilyet.
Nővére leguggolt a fiú mellé és átölelte. Tudnia kellett, hogy valaki van mellette. Perceken keresztül mozdulatlanul ültek, aztán a fiú felemelte a fejét, szemében könnyek csillogtak.
- Tönkre tett mindent. Elkergette, bántotta....
Többet nem mondott. Felállt, nagy lélegzetet vett és eltűnt a nővére szeme elől.
Elment.
Mikor pár nap múlva visszajött már semmi nem látszott rajta, újra a régi volt. vagy legalábbis majdnem. Soha többet nem említette meg ezt az esetet és arról sem tudott meg semmit a lány, hogy kit kergetett el az anyjuk.
Miután megtudtam, hogy kik vannak a szobában elmehettem. Tulajdonképpen elküldtek, de én ezt egyáltalán nem bántam. Felkeltem a kényelmes fotelből és kisétáltam a helyiségből. Köszönni is elfelejtettem, annyira siettem. Tudnom kell, hogy mi van még abban a levélben. Egyelőre csak annyit tudok, hogy ki kell szabadulnom innen. Arról azonban fogalmam sincs, hova menjek azután. Egyelőre legalábbis.
Mikor a negyedik emeleti folyosóra érek, még jobban megszaporázom lépteimet, kitárom magam előtt a szobám ajtaját, majd be is zárom, miután belépek rajta. A táskámhoz sietek és előhalászom belőle a könyvet és a levelet. Azon nyomban kinyitom és tovább olvasom.
"... A domb túloldalán találsz pár házat, oda menj. A hetes számot keresd, ott további titkokra derül fény."
Itt befejeződik az üzenet. Még aláírás sincs volt a lap alján, fogalmam sincs ki írhatta. Felsóhajtok és elhatározom magamban, hogy holnap kijutok innen.
Előtte azonban le kellett mennem vacsorázni, rápillantok a falon függő órára, ami tegnap még nem volt ott - minden valószínűséggel délelőtt szerelték fel. Hét óra múlt öt perce. Észre sem vettem, hogy ennyire elszaladt az idő. Gyorsan felpattanok, újra elrejtek mindent és távozom a helyiségből. Lefelé menet találkozom Euláliával és a testvérével, Megannel. Ők is az étkezőbe igyekeznek, ezért együtt megyünk tovább. Kényszeredetten mosolyogtam rájuk, ők valahogy annyira furcsának tűnnek, legalábbis a számomra.
- Ééés honnan jöttél? - érdeklődik Megan, miközben a lépcsőhöz érünk.
- Amerikából, New Yorkból - felelem.
- New York? A város? Az annyira jó hely lehet, én még sosem voltam ott! Minden álmom, hogy eljussak oda. Igaz, Lia?
Testvére hevesen bólogat. - Így van. Én is nagyon szeretnék eljutni oda, egyszer. Annyira izgalmas városnak tűnik és...
- Aha. - bólogatok. - És ti honnan kerültetek ide?
- Nem messze lakunk, de most beköltöztünk a nagyiékhoz. Minden nyáron ezt tesszük - von vállat.
Szerencsére odaérünk célunkhoz, ahol kettéválunk. Tudom, hogy nem szép dolog, de örülök, hogy végre leszálltak rólam. Nem szerettem volna tovább hallgatni, azt ahogyan New Yorkról áradoznak.
Ezúttal a terem elejében találok helyet magamnak, közel a bejárathoz. Az asztal üres, ezért gyorsan elmegyek magamnak ételért, hogy mikor visszaérek még akkor is magam legyek. Sajnos azonban nincs ekkora szerencsém. Mire a tállal a kezembe megérkeztem a helyhez, már négyen ültek ott. Odaférnék volna még, de nem akarok idegenekkel enni. Így aztán megfordulok és a tekintetemmel más lehetőség után kutatok. Találok is egyet, ahová aztán odasietek és helyet foglalok.
Fél óra múlva befejezem az étkezést és felállok, elindulok kifelé, de mielőtt még akár csak a kijárat közelébe is jutnék volna, meghallom a nevem.
- Freya! - valahonnan a hátam mögül érkezik a hang, megpördülök és azon nyomban tudom, kihez tartozik. Edward. Akinek ma "bemutattak", nem mintha nem tudta volna már előtte is, hogy ki vagyok. - Tudom, hogy mit tervezel.
Állok értetlenül, lefagyva az ajtóban és nem tudok megszólalni. Egyszerűen csak meglepett ez a kijelentés, ráadásul fogalmam sincs arról, hogy mire gondol. Először természetesen az jut eszembe, hogy talán arra a kis rejtélymegfejtésre céloz, amit holnap akarok elkezdeni, de ezt a gondolatot rögtön elvetem. Nem tudhat róla. Másról viszont szó sem lehet.
Ideges vagyok, megijedtem. Nem szerettem volna, hogy minden kiüljön az arcomra, de ezt történt. Mindig ez van, nem bírom titkolni az érzéseimet.
Már éppen megkérdezném, hogy miről beszél, de Edward elneveti magát.
- Csak vicceltem! - Mindenki rajtam röhög. Úgy érzem, ez a helyzet igazán megalázó. Nem kellene így gondolnom, de borzasztóan megsértettek.
Sarkon fordulok és a könnyeimmel küszködve hagyom el a helyiséget. Felszaladok a lépcsőn, egészen a harmadik emeletig meg sem állok, ott aztán megkeresem a szobát, melynek bejáratára az Esther nevet írták, gyönyörű betűkkel. Ez azonban most egyáltalán nem foglalkoztat. A lényeg az, hogy megtaláltam anyukám szobáját.
Bekopogok. Pár percig állok ott, azt hiszem, már senki sem fogja kitárni előttem az ajtót. Aztán lépteket hallok és nemsokára megpillantom anyukámat. Ott áll előttem, sötétkék térdig érő ruhát visel, barna haját felcsatolta és még ki is sminkelte magát.
- Mi a baj, drágám? - kérdi azonnal, amint észreveszi, hogy valami nincs rendben velem. - Gyere csak be.
Félreáll az útból, én pedig belépek.
Anya szobája nagy, sokkal nagyobb, mint, ami otthon van neki és apának. A falakat rózsás tapéta borítja és sok képkeret függ rajta, hosszú szekrénysort helyezkedik el az egyik oldalon, ezzel szemben egy hatalmas ágy található, amit rózsákkal tarkított ágytakaró borít, végében díszpárnák kaptak helyet. Van még a lakosztályban egy asztal, mely körül foteleket helyeztek el és egy fésülködőasztal is. Két hatalmas ablak engedi be a fényt a helyiségbe s egy ajtó vezet anya saját fürdőszobájába. Hát igen, ez nem egy vendégszoba.
- Ülj csak le! - szól anya, én pedig helyet foglalok az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságon. - Szóval, mi a baj?
- Haza akarok menni! - mondom sírós hangon, ami még szerintem is furán hangzik. Olyan hisztis hangnemű ez a mondat, ami nem jellemző rám. - Vagyis...
- Mi történt? - kérdezi aggódva anyu. Egyik kezét a vállamra helyezi és simogat. - Mond csak el!
- Én csak... nem is tudom. Össze vagyok zavarodva és...
Szánalmas. Úgy gondolom szánalmasan hangzik ez az egész magyarázat. Nincs semmi értelme. Nem futamodhatok meg már rögtön az elején, hiszen csak tegnap este érkeztünk. És mégis. Annyi furcsaság történt már azóta, olyan, mintha már napokkal ezelőtt jöttünk volna ide.
- Itt mindenki titkolózik, mindenki tudja a nevem, minden unokatestvérünk iker és ez annyira furcsa. Ez nem normális. Egy csomóan vagyunk itt, mindenki máshonnan, de mindenki a rokonunk. A vacsora előtt találkoztam pár fickóval Kenneth Valakivel és Albert Dalton talán meg az unokatestvérem Edward, azt hiszem. Nem is tudom miért akart "bemutatni" nekik az a nő, hiszen már mindenki tudta ki vagyok. Szerintem már azelőtt, hogy idejöttem volna. És...
- Kiknek mutatott be anya? - szakít félbe az anyukám. - Kenneth Blackburn-nek?
- Igen. Tényleg, Blackburn! Miért, ismered?
- Ööhmm... Igen, még gyermekkoromból. De nem fontos! - Anya magához ölel. - Nyugodj meg, itt ilyenek az emberek, de hozzá lehet szokni. Minden rendbe lesz.
- Ülj csak le! - szól anya, én pedig helyet foglalok az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságon. - Szóval, mi a baj?
- Haza akarok menni! - mondom sírós hangon, ami még szerintem is furán hangzik. Olyan hisztis hangnemű ez a mondat, ami nem jellemző rám. - Vagyis...
- Mi történt? - kérdezi aggódva anyu. Egyik kezét a vállamra helyezi és simogat. - Mond csak el!
- Én csak... nem is tudom. Össze vagyok zavarodva és...
Szánalmas. Úgy gondolom szánalmasan hangzik ez az egész magyarázat. Nincs semmi értelme. Nem futamodhatok meg már rögtön az elején, hiszen csak tegnap este érkeztünk. És mégis. Annyi furcsaság történt már azóta, olyan, mintha már napokkal ezelőtt jöttünk volna ide.
- Itt mindenki titkolózik, mindenki tudja a nevem, minden unokatestvérünk iker és ez annyira furcsa. Ez nem normális. Egy csomóan vagyunk itt, mindenki máshonnan, de mindenki a rokonunk. A vacsora előtt találkoztam pár fickóval Kenneth Valakivel és Albert Dalton talán meg az unokatestvérem Edward, azt hiszem. Nem is tudom miért akart "bemutatni" nekik az a nő, hiszen már mindenki tudta ki vagyok. Szerintem már azelőtt, hogy idejöttem volna. És...
- Kiknek mutatott be anya? - szakít félbe az anyukám. - Kenneth Blackburn-nek?
- Igen. Tényleg, Blackburn! Miért, ismered?
- Ööhmm... Igen, még gyermekkoromból. De nem fontos! - Anya magához ölel. - Nyugodj meg, itt ilyenek az emberek, de hozzá lehet szokni. Minden rendbe lesz.
Tudom, hogy nem gondolja komolyan, csak engem akar megnyugtatni, de ennek ellenére hatásosak a szavai. Bólintok és összeszedem magam. Mikor úgy érzem, nem kerülget a sírás és képes vagyok visszamenni a szobámba, felállok.
- Rendben. Persze, hiszen nyár végén egyébként is hazamegyünk. Addig pedig minden rendben lesz.
Ezeket a szavakat inkább csak magam nyugtatására mondom, és miközben a lépcsőn szaladok felfelé is ezt kántálom.
A szobámban aztán hanyatt vetem magam az ágyon és olyannyira fáradt vagyok, hogy egyszer csak elnyom az álom.
- Rendben. Persze, hiszen nyár végén egyébként is hazamegyünk. Addig pedig minden rendben lesz.
Ezeket a szavakat inkább csak magam nyugtatására mondom, és miközben a lépcsőn szaladok felfelé is ezt kántálom.
A szobámban aztán hanyatt vetem magam az ágyon és olyannyira fáradt vagyok, hogy egyszer csak elnyom az álom.
***
Reggel harangzúgásra ébredek. Fogalmam sincs honnan jön a hang, de nem is érdekel igazán. Mikor megnézem mennyi az idő hét órát mutat az óra. Még viszonylag korán van, de este nem is feküdtem le olyan későn, hogy ne legyek képes kikelni az ágyból. Szerencsére nem volt rémálmom, így nagyjából fitt vagyok.
Veszek egy nagy levegőt és felülök. Mielőtt felöltöznék, még elmegyek lezuhanyozni és csak ezek után indulok el reggelizni.
Szerencsére elég korán érkezem ahhoz, hogy ne legyen sokan az étkezőben. Nyugodt körülmények között sikerül megreggeliznem.
Elindulok felfelé, de mielőtt a saját szobámba mennék bekopogok Evehez. Beletelik pár percbe, míg kinyitja nekem az ajtót. Látszólag fáradt, elképzelhető, hogy most ébresztettem. Biztos, hogy most ébresztettem.
- Mi van? - mered rám morcosan.
- Csak gondoltam benézek...
- Hajnali ötkor?
- Nem, már elmúlt nyolc óra is..., sőt! Kilenc óra lesz hamarosan.
- Hagyhattál volna aludni, tudod, hogy ez nekem még korán van - mondja, de ellép az ajtóból. Bemegyek a helyiségbe, ami majdnem teljesen ugyanolyan, mint az enyém és helyet foglalok testvérem ágyának a szélén. - Na, mit akarsz?
- Csak megkérdezni, hogy vagy. Tegnap nem is láttalak. Mit csináltál? Felfedezted a házat? Voltál már kint?
- Aha, nem nem voltam kint. Viszont nagyon jól buliztam... és most fáradt vagyok. Tűnés.
Nem parancsolja meg, hogy ezt tegyen, én mégis inkább felállok. Oké, testvérlátogatás kipipálva. Most akkor két napig nem is keresem. Otthon is mindig ez volt, illetve azóta csinálja ezt, mióta kamaszok lettünk. Kiskorunkban mi voltunk a legaranyosabb testvérpár, imádtuk egymást, a környezetünkből is mindenki imádott minket. Mondhatni tökéletes volt az életünk, persze nem teljesen, de a mostanihoz képest igen is az volt.
Átballagok a hálószobámba és gyorsan magamra kapok egy dzsekit, aztán a lábamon lévő papucsot egy sportcipőre cserélem. Ki akarok jutni innen, habár arról még fogalmam sincs, hogy hogyan fog sikerülni.
Lassan lépkedem le a lépcsőn, de még így is hamar az előtérbe érek. Nincs időm kieszelni egy okos tervet. Ismét megpróbálkozom a tegnapival.
- Jó reggelt! - köszönök mosolyogva a portásnak, aki azonban nem nyitja ki előttem a bejáratot. - Kimehetek?
- Nem - feleli morcosan és a kezébe veszi a telefont. Nagyszerű, hívja a nagymamámat, aki nem fog kiengedni. Nekem azonban ki kell jutnom.
Meglátom közeledni a két ikret, akikkel az érkezésemkor találkoztam. Maximus és a testvére. Minden bizonnyal őket küldték, hogy kísérjenek vissza a szobába. Nem túl jó hír. Ijedten nézek körbe, hátha elbújhatok valahova, de ez nevetséges gondolat. Már az elején tudtam. Semmi értelme, csak hülyét csinálnék magamból. Így tehát egy helyben ácsorgok, míg ide nem érnek hozzám.
- Sziasztok! - köszönök halkan, mikor már elég közel vannak ahhoz, hogy meg is hallják. Mind a ketten biccentenek, mikor mellém érnek megragadják a karomat. Egyikük az egyiket, másikuk a másikat és kiráncigálnak magukkal.
Mikor a szabad levegőre érünk, kérdőn nézek rájuk. - Most ezt nem értem...Ki kért meg rá titeket, hogy hozzatok ki.
- Hát... ahhoz neked semmi közöd - von vállat Maximus testvére, akinek már meg kellene tudnom a nevét, elvégre mégiscsak az unokatestvérem.
- Mindegy, a lényeg az, hogy tudjuk hová kell menned. - közli velem Maximus.
- Ühüm... az jó, már csak nekem kellene megtudnom!
- Mindjárt. De hallgass már, nem tudhatják meg, hogy elhagytuk a házat.
- Szóval ti ezt háznak nevezitek? - mosolyodom el.
- Nem Fának, de végül is itt élünk, úgyhogy nem mindegy?
- Jó, rendben. - bólintok és követem őket, mert közben elindultak. - Hová megyünk?
- Majd azt mindjárt meglátod - szól hátra a válla fölött Maximus testvére.
Sóhajtok egyet, majd megszólalok. - Egyébként hogy hívnak?
- Egmond a nevem - közli velem hátra sem fordulva.
Bólintok, de természetesen ezt ő nem látja. Kicsit gyorsabban haladunk, mint az a megszokott sétatempóm, de nem bánom. Minél előbb meg szeretném tudni, hová tartunk.
Nemsokára fény derül a titokra, a domboldalon sétálunk lefelé, éppen afelé a kőépítmény felé tartunk, mely kerítésének tegnap nekirohantam. Hát, igen. Azóta is fáj kicsit a mellkasom, de nem vészes. Igazából nem is gondolok rá, és így annyira nem, is rossz érzés...
Valóban ahhoz a házhoz megyünk. Észreveszem, hogy a falán, közvetlen az ajzó mellett a hetes szám szerepel rajta. Egmond bekopog az ajtón és az hamarosan kitárul előttünk. Először a fiúk lépnek be, csak ezután következem én. Fogalmam sincs kié a lakás, mégsem érzek félelmet. Nem hiszem, hogy olyan helyre jönnénk, ahol bajunk eshet.
Miután bejutok, egy kis helyiségben találom magam. Valószínűleg ez a nappali. Egy nagy kanapé helyezkedik el velem szemben, egy asztalon TV áll és pár másik bútordarab is található a szobában, például egy szekrény, amin virágok állnak és dísztárgyak porosodnak. Egy nagyobb ablakon át áramlik be a fény, ami valamelyest világossá teszi a helyet. Miután gyorsan szemügyre veszek mindent magam körül, egy fiún állapodik meg a tekintetem. Nem lehet sokkal idősebb nálam, kissé lenőtt barna haja van, egyszerű fehér pólót visel, farmernadrággal, lazán támaszkodik a falnak. Semmi különös, de valahogy mégis másnak tűnik, mint a többiek. Elfordítom a fejem és kérdőn nézek az unokatestvéreimre.
- Na, miért hoztatok ide?
- Hát.., azt majd ő elmondja - mutat a srácra, aki bólint.
- Igen, üljetek le nyugodtan.
Mind helyet foglalunk, a fiú odahúz egy széket és pont velem szemben ül le.
- Szóval - kezdi és közben a szemebe néz. - kezdjük az elején. Valószínűleg nem tudjátok honnan származtok, kik az elődeitek, stb. Az igazság az, hogy erről nekem sincs fogalmam, de javaslom nézzetek utána. Az én őseimről nem kell tudni semmi különösebbet. Régen volt valami, hát...hogy is mondják ezt? Szövetség, de nem ez a legjobb szó rá. Mindegy, mindig a fényről beszéltek, valami felvilágosodásról és ilyesmikről is szó esett, habár szerintem maguk sem tudták miről beszélnek. A lényeg, hogy nemrég engem is beavattak, és amit megtudtam az elég furcsa. Tehát, a két család közötti ellentét mindig is fennállt. Ezt úgy értelmezitek, ahogyan akarjátok, a mindig is az azóta lehet igaz, mióta a családok egyáltalán ismerik egymást. Mindenesetre az biztos, hogy ez valóban így volt, állandó csatározásokról szólnak a könyvek, naplók és minden egyéb, amit elolvastam. Emellett az sem éppen szerencsés, amikor egymáshoz érnek a két család tagjai. Mint az tegnap tapasztaltuk.
- És Londonban is... - bólogatok.
- Londonban? - néz rám értetlenül a fiú.
- Ühümm, akkor is történ valami hasonló.
- Hát..., nem tudom. Én mostanában nem voltam Londonban - von vállat nemtörődöm stílusban. - De persze ez nem minden esetben van így. Rólad, mindenhol tesznek említést. De persze ez lehet csak az a szokásos, "van egy kiválasztott"-szöveg is. Viszont van itt egy üzenet, az egyik könyvemben volt, nem tudom, hogyan került oda, de tessék. Neked címezték.
Átnyújt nekem egy borítékot, amin a nevem szerepel.
- Köszönöm.
- Nyugi nem bontottam fel, nekem is volt mellette egy ugyanilyen, abban minden pontosan le volt írva. Az is, hogy segítenem kell neked.
- Jó. Segíteni, de miben?
- Az majd kiderül.
- Persze, minden kiderül egyszer, nemde? - mosolygok kényszeredetten. Elegem lett a folyamatos titkolózásból, pedig csak most kezdődött. Illetve nem most, már a kezdetektől fogva ez megy, hiszen erről a faluról, anya nagyszüleiről, az unokatestvéreimről sem hallottam soha. Nem, ez m,ár réges-régen tart. Mindenki ezt csinálja velem. - Például a neved is kiderülhetne, ha már úgy is segítened kell...
- Aaron - mosolyodik el halványa. Biccentek, majd mindenkit - még saját magamat is - meglepve felpattanok és kiviharzok a házból.
Muszáj egy kicsit teljesen egyedül lennem, elszaladnom valahova. Így teszek, kicsit kiszellőztetem a fejem és közben elbóklászom a környéken. Nyugalom száll rám, ami igazán rám fér, nem is csoda, hogy olyan jól esik a csönd, amikor belefekszem a zöld fűbe, nem törődve azzal sem, hogy esetleg megfázhatok.
Szerencsére elég korán érkezem ahhoz, hogy ne legyen sokan az étkezőben. Nyugodt körülmények között sikerül megreggeliznem.
Elindulok felfelé, de mielőtt a saját szobámba mennék bekopogok Evehez. Beletelik pár percbe, míg kinyitja nekem az ajtót. Látszólag fáradt, elképzelhető, hogy most ébresztettem. Biztos, hogy most ébresztettem.
- Mi van? - mered rám morcosan.
- Csak gondoltam benézek...
- Hajnali ötkor?
- Nem, már elmúlt nyolc óra is..., sőt! Kilenc óra lesz hamarosan.
- Hagyhattál volna aludni, tudod, hogy ez nekem még korán van - mondja, de ellép az ajtóból. Bemegyek a helyiségbe, ami majdnem teljesen ugyanolyan, mint az enyém és helyet foglalok testvérem ágyának a szélén. - Na, mit akarsz?
- Csak megkérdezni, hogy vagy. Tegnap nem is láttalak. Mit csináltál? Felfedezted a házat? Voltál már kint?
- Aha, nem nem voltam kint. Viszont nagyon jól buliztam... és most fáradt vagyok. Tűnés.
Nem parancsolja meg, hogy ezt tegyen, én mégis inkább felállok. Oké, testvérlátogatás kipipálva. Most akkor két napig nem is keresem. Otthon is mindig ez volt, illetve azóta csinálja ezt, mióta kamaszok lettünk. Kiskorunkban mi voltunk a legaranyosabb testvérpár, imádtuk egymást, a környezetünkből is mindenki imádott minket. Mondhatni tökéletes volt az életünk, persze nem teljesen, de a mostanihoz képest igen is az volt.
Átballagok a hálószobámba és gyorsan magamra kapok egy dzsekit, aztán a lábamon lévő papucsot egy sportcipőre cserélem. Ki akarok jutni innen, habár arról még fogalmam sincs, hogy hogyan fog sikerülni.
Lassan lépkedem le a lépcsőn, de még így is hamar az előtérbe érek. Nincs időm kieszelni egy okos tervet. Ismét megpróbálkozom a tegnapival.
- Jó reggelt! - köszönök mosolyogva a portásnak, aki azonban nem nyitja ki előttem a bejáratot. - Kimehetek?
- Nem - feleli morcosan és a kezébe veszi a telefont. Nagyszerű, hívja a nagymamámat, aki nem fog kiengedni. Nekem azonban ki kell jutnom.
Meglátom közeledni a két ikret, akikkel az érkezésemkor találkoztam. Maximus és a testvére. Minden bizonnyal őket küldték, hogy kísérjenek vissza a szobába. Nem túl jó hír. Ijedten nézek körbe, hátha elbújhatok valahova, de ez nevetséges gondolat. Már az elején tudtam. Semmi értelme, csak hülyét csinálnék magamból. Így tehát egy helyben ácsorgok, míg ide nem érnek hozzám.
- Sziasztok! - köszönök halkan, mikor már elég közel vannak ahhoz, hogy meg is hallják. Mind a ketten biccentenek, mikor mellém érnek megragadják a karomat. Egyikük az egyiket, másikuk a másikat és kiráncigálnak magukkal.
Mikor a szabad levegőre érünk, kérdőn nézek rájuk. - Most ezt nem értem...Ki kért meg rá titeket, hogy hozzatok ki.
- Hát... ahhoz neked semmi közöd - von vállat Maximus testvére, akinek már meg kellene tudnom a nevét, elvégre mégiscsak az unokatestvérem.
- Mindegy, a lényeg az, hogy tudjuk hová kell menned. - közli velem Maximus.
- Ühüm... az jó, már csak nekem kellene megtudnom!
- Mindjárt. De hallgass már, nem tudhatják meg, hogy elhagytuk a házat.
- Szóval ti ezt háznak nevezitek? - mosolyodom el.
- Nem Fának, de végül is itt élünk, úgyhogy nem mindegy?
- Jó, rendben. - bólintok és követem őket, mert közben elindultak. - Hová megyünk?
- Majd azt mindjárt meglátod - szól hátra a válla fölött Maximus testvére.
Sóhajtok egyet, majd megszólalok. - Egyébként hogy hívnak?
- Egmond a nevem - közli velem hátra sem fordulva.
Bólintok, de természetesen ezt ő nem látja. Kicsit gyorsabban haladunk, mint az a megszokott sétatempóm, de nem bánom. Minél előbb meg szeretném tudni, hová tartunk.
Nemsokára fény derül a titokra, a domboldalon sétálunk lefelé, éppen afelé a kőépítmény felé tartunk, mely kerítésének tegnap nekirohantam. Hát, igen. Azóta is fáj kicsit a mellkasom, de nem vészes. Igazából nem is gondolok rá, és így annyira nem, is rossz érzés...
Valóban ahhoz a házhoz megyünk. Észreveszem, hogy a falán, közvetlen az ajzó mellett a hetes szám szerepel rajta. Egmond bekopog az ajtón és az hamarosan kitárul előttünk. Először a fiúk lépnek be, csak ezután következem én. Fogalmam sincs kié a lakás, mégsem érzek félelmet. Nem hiszem, hogy olyan helyre jönnénk, ahol bajunk eshet.
Miután bejutok, egy kis helyiségben találom magam. Valószínűleg ez a nappali. Egy nagy kanapé helyezkedik el velem szemben, egy asztalon TV áll és pár másik bútordarab is található a szobában, például egy szekrény, amin virágok állnak és dísztárgyak porosodnak. Egy nagyobb ablakon át áramlik be a fény, ami valamelyest világossá teszi a helyet. Miután gyorsan szemügyre veszek mindent magam körül, egy fiún állapodik meg a tekintetem. Nem lehet sokkal idősebb nálam, kissé lenőtt barna haja van, egyszerű fehér pólót visel, farmernadrággal, lazán támaszkodik a falnak. Semmi különös, de valahogy mégis másnak tűnik, mint a többiek. Elfordítom a fejem és kérdőn nézek az unokatestvéreimre.
- Na, miért hoztatok ide?
- Hát.., azt majd ő elmondja - mutat a srácra, aki bólint.
- Igen, üljetek le nyugodtan.
Mind helyet foglalunk, a fiú odahúz egy széket és pont velem szemben ül le.
- Szóval - kezdi és közben a szemebe néz. - kezdjük az elején. Valószínűleg nem tudjátok honnan származtok, kik az elődeitek, stb. Az igazság az, hogy erről nekem sincs fogalmam, de javaslom nézzetek utána. Az én őseimről nem kell tudni semmi különösebbet. Régen volt valami, hát...hogy is mondják ezt? Szövetség, de nem ez a legjobb szó rá. Mindegy, mindig a fényről beszéltek, valami felvilágosodásról és ilyesmikről is szó esett, habár szerintem maguk sem tudták miről beszélnek. A lényeg, hogy nemrég engem is beavattak, és amit megtudtam az elég furcsa. Tehát, a két család közötti ellentét mindig is fennállt. Ezt úgy értelmezitek, ahogyan akarjátok, a mindig is az azóta lehet igaz, mióta a családok egyáltalán ismerik egymást. Mindenesetre az biztos, hogy ez valóban így volt, állandó csatározásokról szólnak a könyvek, naplók és minden egyéb, amit elolvastam. Emellett az sem éppen szerencsés, amikor egymáshoz érnek a két család tagjai. Mint az tegnap tapasztaltuk.
- És Londonban is... - bólogatok.
- Londonban? - néz rám értetlenül a fiú.
- Ühümm, akkor is történ valami hasonló.
- Hát..., nem tudom. Én mostanában nem voltam Londonban - von vállat nemtörődöm stílusban. - De persze ez nem minden esetben van így. Rólad, mindenhol tesznek említést. De persze ez lehet csak az a szokásos, "van egy kiválasztott"-szöveg is. Viszont van itt egy üzenet, az egyik könyvemben volt, nem tudom, hogyan került oda, de tessék. Neked címezték.
Átnyújt nekem egy borítékot, amin a nevem szerepel.
- Köszönöm.
- Nyugi nem bontottam fel, nekem is volt mellette egy ugyanilyen, abban minden pontosan le volt írva. Az is, hogy segítenem kell neked.
- Jó. Segíteni, de miben?
- Az majd kiderül.
- Persze, minden kiderül egyszer, nemde? - mosolygok kényszeredetten. Elegem lett a folyamatos titkolózásból, pedig csak most kezdődött. Illetve nem most, már a kezdetektől fogva ez megy, hiszen erről a faluról, anya nagyszüleiről, az unokatestvéreimről sem hallottam soha. Nem, ez m,ár réges-régen tart. Mindenki ezt csinálja velem. - Például a neved is kiderülhetne, ha már úgy is segítened kell...
- Aaron - mosolyodik el halványa. Biccentek, majd mindenkit - még saját magamat is - meglepve felpattanok és kiviharzok a házból.
Muszáj egy kicsit teljesen egyedül lennem, elszaladnom valahova. Így teszek, kicsit kiszellőztetem a fejem és közben elbóklászom a környéken. Nyugalom száll rám, ami igazán rám fér, nem is csoda, hogy olyan jól esik a csönd, amikor belefekszem a zöld fűbe, nem törődve azzal sem, hogy esetleg megfázhatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése