- Nem értem, hogy képzelted - jegyzi meg egyszerűen és leteszi az olvasmányt az asztalra. - Egyébként nem vagy valami ügyes, sőt meglehetősen szerencsétlen vagy.
Nem reagálok a sértegetésekre, eleresztem a fülem mellett. Inkább felteszek a fiúnak egy kérdést, mintsem beismerjem, hogy nagyon béna vagyok. - Hogyan kerültem ide?
- Visszahoztalak - von vállat és leül az ágyam szélére, Közben felülök, de megfájdul a mellkasom, így inkább visszadőlök az ágyra. - Nekiszaladtál egy kerítésnek, de nem sérültél meg komolyabban.
- Ezt honnan tudod? - érdeklődöm. - Talán orvos vagy?
hangosan felnevet és feltápászkodik. Az asztalról felvesz egy poharat és a kezembe nyomja. A zsebéből előhúz egy dobozt, melyben valami fehér tabletta van. - Nem, nem vagyok orvos. Viszont a szomszédban lakik valaki,m aki igen. Ezt vedd be, fájdalom csillapító.
- Azt mondtad nincs komolyabb bajom - vetem a szemére, mikor megpróbálja a kezembe nyomni a gyógyszert.
- Valóban nincs, de erre szükséged lehet. Mindenképpen vedd be, nekem most fontosabb dolgom van, majd ebédnél találkozunk! - Ezzel ott akar hagyni, de még utána szólok.
- Mennyi az idő?
- Tizenegy óra körül van, nemrég jöttünk vissza - mondja és bezárja maga után az ajtót.
***
Egy órakor megyek le az étkezőbe, ami addigra már megtelt emberekkel. Mindenki eszi azt, amit akar. Annak ellenére, hogy különféle ínycsiklandó főtt ételek vannak felsorakoztatva az asztalon, sokan szendvicset esznek éppen.
Néhány asztalnál van még üres hely, én ugyanoda ülök le, ahová reggel. Minniék szívesen fogadnak és próbálnak bevonni a beszélgetésükbe. Éppen az egyik sarokban ülő fiúról csacsognak. Ő az egyetlen, aki nem az unokatestvérünk és az ikerpár azonnal ki is szúrta őt magának. Én csupán egy álmosolyt erőltetek az arcomra és folyamatosan bólogatok. Közben azonban nem tudom, hogy éppen mit mondanak.
A mellkasom továbbra is fáj, annak ellenére, hogy bevettem a fehér tablettát. Valamelyest persze enyhült a fájdalom, de teljesen nem múlt el. Erre azért számítani lehetett. Maximus azt mondta nem lett nagy bajom, de azért emlékszem rá, hogy nem kis erővel ütköztem bele abba a kőkerítésbe és még rémlik valami arról, hogy valaki elkap hátulról, mielőtt elesnék.
Fogalmam sincs ki volt az, de azt tudom, hogy Londonban, amikor nekiütköztem annak a fiúnak ugyanezt éreztem, mint pár órával ezelőtt. Muszáj lesz megtudnom, ki lakik abban a házban. Ki kell szabadulnom innen, de a ma délelőtti eset után ez aligha lesz egyszerű.
- Te nem eszel? - hallom valahonnan távolról Elle hangját. Valószínűleg nem először szól hozzám, azonban én annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy nem is észleltem semmit.
- De, persze - rázom meg a fejem és feltápászkodom. Elindulok az étkektől roskadozó asztal felé és telemerem a tálam levessel. Eztán visszaballagok a helyemhez, Minnie és Elle éppen menni készülnek. Bocsánatot kérnek a miatt, hogy itt hagynak egyedül, de bizonygatják, hogy fontos dolguk van és nem tudnak megvárni. Természetesen nem zavar, hogy elmennek. Köszönnek, majd lelépnek, én pedig gyorsan lapátolom magamba az ételt. Fél óra múlva úgy érzem, hogy tele vagyok, ezért felállok és a szobám elé veszem az irányt. Út közben összefutok azzal a sráccal, akiről Elleék beszélgettek. Kis híján nekiütközöm, annyira sietek.
- Bocsánat.. - motyogom az orrom alatt és tovább indulok, azonban ő elkapja a csuklómat és visszaránt. Meglepetten nézek rá.
- Te csak most érkeztél - mondja. - Jobb, ha vigyázol magadra és nem csinálsz semmi hülyeséget! - néz mélyen a szemembe. Azt hihetném, ez csak valami vicc, azonban szája nem görbül mosolyra és a csak figyelmeztetést vélek felfedezni a tekintetében. - Rendben, Freya?
- Honnan tudod a nevem? - kérdem meglepetten.
- Mindenki tudja, ki vagy, ez senki előtt sem titok. Én csak annyit kérek, maradj távol a bajtól és vigyázz magadra! Rendben van?
Aprót bólintok, ő pedig megelégszik ezzel és tovább indul. Pár percig még lefagyva állok ott a folyosó közepén, de aztán összeszedem magam és folytatom az utamat.
A szobámban levetem magam az ágyamra és nagy levegőt veszek. Azonnal megfájdul a mellkasom, nem mintha az előbbi mutatvány jót tett volna neki. Az asztalomra nézek, amint továbbra is ott álldogál a pohár, mellette a gyógyszerrel. Nem szeretnék bevenni belőle, nehogy bajt okozzon, de valamiért mégis ez jut először eszembe. Inkább nem állok fel, maradok fekve és bámulom a plafont, közben jár az agyam. Mi volt ez az előbb? Hogyhogy mindenki tudja a nevem? Honnan tudják ki vagyok? Mi folyik itt? Miért vigyázzak magamra?
Úgy érzem, ki kell szabadulnom innét. Nem maradhatok itt, ez a hely kezd egyre nyomasztóbbá válni. Félek, de fogalmam sincs mitől.
Lassan feltápászkodom és kis töprengés után arra jutok, hogy elhagyom a szobámat. Nem próbálkozom meg újra a kijutással, csupán a lakás felfedezésére indulok.
Végigsétálok a folyosón és felmegyek a lépcsőn az egyel feljebb található emeletre, aztán az az feletti és így tovább. Végül a nyolcadik szinten kötök ki. Itt kalandozok. Mivel minden ajtóra ki van írva, mire nyílik, hamar megtalálom a számomra megfelelőt.
Könyvtár. Benyitok. Hihetetlen látvány fogad. Igazság szerint nagyon ritkán jutottam el könyvtárba, akkor is a lakóhelyünkhöz legközelebb lévőbe, esetleg nagyon ritkán a mamámék kisvárosában találhatóba. Ha olvasni akartam, anyáék megvették nekem. Sosem voltam rákényszerülve, hogy rendszeresen eljárjak. Ezért is döbbenhetek meg ennyire, amikor megpillantom az előttem tornyosuló, könyvektől roskadozó, óriási könyvespolcokat, amelyekhez létrákat támasztottak. A terem közepén több asztal kapott helyet, mellettük puffok, fotelek és a kanapé. Egytől-egyig kényelmesnek tűnnek. Mielőtt azonban elvetném magam valamelyikre, körülnézek. Igaz ugyan, hogy még van nálam olvasnivaló, de nem bírok betelni a látvánnyal és muszáj keresnem valamit. Az egyik létra felé fordulok és gyors léptekkel odamegyek, majd felmászom rajta. A betűrendben sorakozó könyvek sorjában a I-nél találom magam. Végighúzom kezem a gerincükön és találomra kiveszek kettőt. Ezután az egyik ülőalkalmatossághoz sietek és kinyitom az első. Valami verseskötete egy számomra ismeretlen szerzőnek, a másik pedig egy történet. A címe: Oak. Kis híján kiesik a kezemből, mikor ezt elolvasom.
Oak?
Veszek egy nagy levegőt és jobban szemügyre veszem a borítóját. Sötétzöld színű, rajta barna faindák kígyóznak, köztük fehér fény próbál utat törni, de nem sikerül neki. Rajta cirádás betűkkel szerepel a cím és a szerző neve is. Imogen, vezetékneve nincs.
Kinyitom a kötetet, mire egy levél pottyan ki belőle. Mikor a kezembe veszem meglátom, hogy az én nevem van ráírva. Ennél többet azonban még nem tudhatok meg róla, ugyanis valaki benyit. Villámgyorsan zsebre vágom az apró borítékot és felkapom a fejem. A könyvet az ölembe csúsztatva lefordítom és ráhelyezem a másikat.
Megkönnyebbülök, amikor két számomra ismeretlen lányt pillantok meg. Ikrek, ebben biztos vagyok.
- Szia! - köszönnek teljesen egyszerre.
- Ööö...Sziasztok! - mosolygok rájuk kényszeredetten. felállok, mert úgy érzem be kellene mutatkoznunk. - Freya vagyok!
- Megan. Ő pedig Eulalia! Az ikertestvérem, természetesen.
- Szép nevek - mosolygok, de közben nem gondolom komolyan. egyszerűen csak úgy érzem, ezt kell mondanom. Rájuk mosolygok. - Nekem most mennem kell. Az Oak című kötetet magammal viszem, viszont a másikat csak otthagyom az asztalon és gyorsan elviharzom. Egészen a szobámig futok, a kötetet a mellkasomhoz szorítva. Ott levetem magam az ágyra és a előkapom az üzenetet. Kihúzom belőle a fehér lapot, de még nem állok készen az olvasására. Percekig fekszem mozdulatlanul és csupán az ujjaim közt mozgatom a levelet.
Most mit csináljak? Elég bizonytalan vagyok ahhoz, hogy ezt ne tudjam eldönteni. Közben a félelem és a kíváncsiság viaskodik bennem, végül a második kerekedik felül. Behunyom a szemem, mielőtt nekiállnék az olvasásnak.
Kedves Freya!
Fogalmam sincs, mikor fogod kezedbe venni ezt a levelet. Biztos vagyok benne, hogy egyszer megtalálod és abban is, hogy te leszel az. Senki más nem lehet.
Mindenekelőtt figyelmeztetnem kell téged a közeledő veszélyre. Sehol sem vagy biztonságban, senkiben sem bízhatsz meg. Mindenkinek célja van veled, de egyenlőre még nem tudhatod meg miért. Meg kell azonban keresned rá a választ. Ehhez segítségre lesz szükséged, de ne a családodtól kérj, sőt nekik el se áruld mit tudtál meg! Hidd el, lesz, aki tud segíteni, de benne se bízhatsz. Légy nagyon óvatos és keresd a titkot. Első utad a szabadba vezessen.
Kopogtak az ajtón. Villámgyors mozdulattal a párnám alá gyűrtem a levelet, a könyvvel együtt állok fel és a szekrényhez lépek. Gyorsan kinyitom és bevágom oda, majd becsukom az ajtaját. Egy pillanattal azután jön be a szobámba Maximus, hogy ezt megteszem.
- Mit csinálsz? - kérdi, de látom rajta, hogy nem igazán érdekli. Csak megvonom a vállam.
- Pakolok.
- Aha. Rendben. Most le kellene jönnöd. A nagymamánk úgy gondolja össze kell ismerkedned néhány személlyel.
Bólintok, de nem indulok el az ajtó felé.
- Nem jössz? - érdeklődik Maximus, mikor látja, hogy eszem ágában sincs kimenni azon az ajtón. Legalábbis ebben a pillanatban nem.
- De. Viszont át kéne öltöznöm, mielőtt lemegyek... - nézek végig magamon, unokatestvérem megérti és elhagyja a helyiséget.
- Kint várok - mondja és végre egyedül, hagy.
A bőröndömhöz megyek és kiveszek belőle egy újabb farmernadrágot és egy sötétkék színű felsőt. Ezeket kapom magamra, aztán belebújok egy szandálba. Nagyon remélem, hogy nem megyünk ki, mert ott elég hűvös van ehhez a lábbelihez.
A levelet és a könyvet gyorsan előkapom és a táskám legaljába suvasztom. Remélem nem találja meg senki sem, hiszen azért mégsem olyan nehéz a nyomára bukkanni, de talán nehezebb, mintha csupán a szekrényemben hagytam volna.
A bejárathoz sietek és kilépek a folyosóra. Maximus elindul előre, lemegy egészen az első emeletig. A szalon ajtaja előtt áll meg. - Menj be, nekem nem lehet. Innen már visszatalálsz, nemde?
- Persze.
Unokatestvérem hátat fordít nekem és gyors léptekkel kisétál a látókörömből, én pedig egyedül maradok a sötétben. Mielőtt még meggondolhatnám magam, belépek a terembe, ami már egyáltalán nem üres. Először a nagymamám pillantom meg, amint egyenes háttal ül az egyik fotelben és a többiek halk társalgását hallgatja. Összesen három idegen férfi - illetve kettő és egy fiú - található még rajta kívül a szalonban. Köztük van az a srác is, aki a reggelinél megszólított.
- Öhh... - Fogalmam sincs mit mondhatnék, úgyhogy inkább nem is szólok semmit. Csupán egy helyben állok. Nagymamám unalmában rám néz. Nem is leplezi, mennyire nem szimpatizál velem. Még egy hamis mosoly sem telik ki tőle. Mondjuk lehet, hogy egyáltalán nem szokott felfelé görbülni a szája sarka. Na, mindegy.
- Ülj le! - mondja halk, de annál parancsolóbb hangon. A helyiségben mindenki elcsendesül és rám kapja a tekintetét. Engedelmeskedem, helyet foglalok a nagymamámtól legtávolabb eső fotelben. Nem csak én teszek így, mindenki más is helyet foglal.
Magam elé bámulok, nem merek felnézni. Igazán kínosan érzem magam és megijedtem. Most mi fog következni? Kiknek akar bemutatni ez a nő?
Kérdésemre hamar választ kapok, ugyanis a nagymama megszólal:
- Ő, Freya. Ezt tudnotok kell. Figyelmeztettek titeket. Senki sem gondolt rá, hogy ilyen lesz. De minden bizonnyal oka van, ennek is... - és még csak mondja tovább, de én nem is figyelek oda rá. A gondolataim elkalandoznak. Miért mondja mindenki azt, hogy ismer? Honnan tudják a nevemet? Mit jelentsen ez az egész?
És miért van az, hogy mióta idejöttem folyamatosan csak újabb és újabb kérdések merülnek kell?
Minden kétséget kizáróan ez az egyik legfontosabb kérdés. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy ki kell derítenem, mi ez az egész. És az elejétől kell kezdenem.
- ... Ők itt Kenneth Blackburn, Albert Dalton és az unokatestvéred, Edward Oak.
Nem igazán foglalkozom a nevekkel, éppen hogy csak eljutnak a tudatomig. Bólintok egyet, de közben továbbra is csak azon jár az eszem, hogy meg kell fejtetnem ezt a rejtélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése