Kiskorunkban ikertestvéremmel mindig bújócskáztunk. Ez volt a kedvenc játékunk, az egyetlen, amit én szerettem jobban. A lehető legkisebb helyre is el tudtam rejtőzni. Imádtam, mikor engem keresnek, és akár órákig nem találnak meg. Ilyenkor egy-egy könyv társaságát élveztem, már ha volt elég fény hozzá. Minden zugot felfedeztem a házban, nagyon sok mindent találtam időközben. Anya elfeledett levelein át, apa eltűnt ruhadarabjain át, bármit felkutattam. Nagyon kíváncsi voltam, érdeklődő. Ezeket a tulajdonságokat azóta sem nőttem ki.
Mikor egyszer a padláson töltöttem az időm, ráleltem egy dobozra, melybe egy fa motívum volt vésve. Természetesen kinyitottam, de csak papírokat találtam benne. Semmi érdekes, legalábbis akkor még úgy gondoltam. Most azonban kezdi egyre jobban izgatni a fantáziám az a néhány lap.
A szobámba vezető úton ezen agyalok, vajon mi a tartalmuk? Egyszerűen akár anyához is szaladhatnék a kérdéssel, de van egy olyan érzésem, hogy nem felelne rá. Ezt az egészet óriási titokként kezeli, hiszen azt is most tudtuk meg nemrég, hogy rokonaink élnek szerte a világon, és Angliában van egy apró falu, ahol egy hatalmas tölgyben él egy család. Nem mintha ezt bárki elhinné, valószínűleg mi is csak egy mesét láttunk volna benne, de azért megpróbálhatta volna elmagyarázni nekünk. Anya mégsem tette, azt azonban nem lehet tudni, hogy miért nem. Talán nem volt jó a kapcsolata az anyjával, elvégre mikor először találkoztunk, nem örült neki.
Én pedig most azt tervezgetem, hogy elszököm innen, aztán visszajövök. De itt hagyom anyáékat egy kis időre. Már ha egyáltalán sikerül lelépnünk. erre egyelőre még nincs garancia.
Tegnap megterveztük az egészet, illetve a fiúk felvázolták a helyzetet. A terv egyszerű, kiengednek szabadon minket. Közben elárulták nekem, hogy mindig küldenek utánunk valakit, aki megfigyel. Az utóbbi pár napban unokatestvéreim elterelték a kémek figyelmét, most is ezt teszik majd. Közben mi egy titkos alagútrendszeren elhagyjuk Oak körzetét, és egy közeli városban térünk csak vissza a felszínre. Ott aztán autóba szállunk és megpróbálunk minél előbb Bath közelébe érni. Ott megtalálni a következő utasítást, majd sipirc vissza Oakba. Egyszerűnek tűnik, de számolunk kell azzal is, hogy utánunk jönnek és kiderítik miben mesterkedünk. Az senkinek sem lenne jó.
Holnap indulunk, előtte ki kell pihennem magam, ezért korán nyugovóra térek. A vacsora elköltése után azon nyomban lezuhanyzom és bebújok az ágyban. Próbálok nem a másnapon gondolkozni, de akaratlanul is visszakanyarodnak a gondolataim rá, valahányszor elterelem őket. Így hát nem nyom el könnyen az álom, de végül valahogy mégis sikerül elaludnom.
Másnap reggel izgatottan ébredek. Gyorsan magamra kapom a kényelmes öltözetet, melyet még tegnap választottam ki. Egy egyszerű fekete melegítőnadrágból, sötét mintás pólóból és egy fekete melegítőfelsőből áll. Lábamra kedvenc szürke sportcipőmet húzom. Remélem nem keltek feltűnést ezekben a göncökben. Elvégre általában világosabb ruhákat öltök magamra. Felkapom a padlóról az előre összekészített kis táskát. Benne egy váltás ruha és némi élelem található. A szendvicsnek való zsemléket és a szalámit a konyháról csentem el. Nem hiszem, hogy feltűnt nekik a hiányuk. Csak nem annyira fontos ez a pár apróság.
Ma kihagyom a reggelit, hiszen minél előbb távoznunk kell.
Elindulok lefelé a lépcsőn és az előtérben találkozom unokatestvéreimmel. A portás fülkéje mellett várakoznak. Elég korán van még ahhoz, hogy a férfi még ne legyen itt.
- Azt hittük, már sosem jössz le! - köszönt Maximus, mire halványan elmosolyodom.
- Időben érkeztem - mutatom meg neki a kezemen lévő órát, és tényleg, egy percet sem késtem.
- Oké.
Egmond kinyitja a kaput, mi pedig elhagyhatjuk a Fát. Gyorsan szedjük a lábunkat, míg átsétálunk Aaron házához. Egmond közben elhagy minket, eltereli az utánunk küldött személy figyelmét, aztán hamar csatlakozik hozzánk. A fiú már vár minket. Mikor belépünk a házba, akkor bezárja az ajtót mögöttünk, az össze függönyt behúzza és a bútorokat fehér lepellel takarja le.
- Ezt miért? - érdeklődöm.
- Nem szeretném, hogy bárki megtudja, itt jártam.
- Rendben. Miét?
- Hosszú történet - vonja meg a vállát és a hátára kapja a hátizsákját. Odamegy a falhoz és megnyoja befelé az egyik követ, mely ettől megmozdul és az egész fal eltolódik. Mögötte egy hosszú sötét folyosó tárul elénk. - Mehetünk.
- Innen indulunk? Ez lenne a titkos alagútrendszer? Ebben a házban?
- Igen - bólint Aaron, miközben Maximus elindul lefelé. kezében zseblámpát tart, azzal világít előre a sötétbe.
- De hiszen ez nem is annyira titkos. Elvégre bárki megtalálhatja.
- Bárki, te gondoltad volna, hogy itt van? - húzza fel a szemöldökét a fiú és az unokatestvéreim után mutat. - Mehetsz. Én maradok leghátul.
Veszek egy nagy levegőt.
Ijesztő. Sötét. Titkos. Alagútrendszer.
Minden, amitől az ember gyermekkorában fél. sokan még felnőtt fejjel sem vágnának neki ennek az útnak. Én még csak egy tizenéves csitri vagyok. Elbizonytalanodom. Biztos le akarok menni oda, hiszen kitudja mit találunk ott. Nem sejthetjük, hogy mit rejt a sötétség. És biztonságos ez egyáltalán? Vajon mikor építhették ki és kik és miért?
Miért van az, hogy az utóbbi időben folyamatosan csak kérdések jutnak eszembe és egyetlen fontos választ sem kapok?
- Na, mi lesz már?
- Ühmm.... - szorítom össze a számat. Nem tudom, mit tegyek.
- Nem akarsz lemenni? - teszi a vállamra a kezét Aaron, elhúzódom. Felsóhajt. - Megijedtél?
Megijedtél? Nem gúnyos a hangja, egyszerűen csak kérdezi. És tudja rá a választ, érzem, hogy nem ítél el, ennek ellenére sértésnek veszem. Igenis vagyok annyira bátor, hogy meg tudjam tenni. Végül is mi történhet? Találkozunk néhány rágcsálóval? Talán emberi csontokat nem találunk odalent.
Nem válaszolok, egyszerűen csak megindulok lefelé a lépcsőn. A zseblámpát szorongatom, amit az előbb kaptam. Ideges vagyok, még bekapcsolni is elfelejtem, pedig nem ártana, mert a sötétségben megbotlok, és ha Aaron nem húz vissza, előreesem.
- Köszönöm - dünnyögöm, miközben tovább megyek, ezúttal már látom, hová léphetek.
Meglepődöm az alagútrendszer állapotát illetően. Arra számítottam, hogy egy ősrégi, penészes folyosókon kell a vízben tocsognom. Mindenfelől pókhálókkal leszek körülvéve és patkányok fognak futkározni a lábam alatt, néhány csontvázba is belefutunk és emiatt futkosott a hátamon a hideg. Ehelyett azonban egy teljesen felújított, tiszta és világos folyosórendszer fogad. Néhány szakaszán fáklyák sorakoznak az falon, máshol képek vannak felfüggesztve. Hirtelen már semmi sem tűnik olyan félelmetesnek.
Vagy két órán át kóválygunk, többször is elágazásokhoz érünk, itt Aaron mondja meg, merre menjünk. Útközben beszédbe elegyedünk egymással. Sok kérdés merül fel bennem, és most az egyszer ezeket fel si teszem. Nem mindegyikre kapok választ, hiszen még Aaron sem tud mindent, de azért a megelégszem ennyivel is.
- Itt vagyunk - szólal meg a mögöttem baktató fiú, mikor egy ajtóhoz érünk. - Ez vezet ki a szabadba.
- Végre - sóhajtok fel. Maximus kinyitja a kékre mázolt faajtót és máris beszökik a fény a ki helyiségbe, ahová érkeztünk. Friss levegő áramlik be hozzánk, és én finoman meglököm Egmondot, mikor ő nem mozdul meg magától. Így végre elindul kifelé és hamarosan én is szabad leszek!
Egy faház mellett találom magam, fák vesznek körül. - Hol vagyunk?
- Még nem érkeztünk meg. Ott az autó - mutat Aaron egy távoli pontra. Tényleg ott feketéllik valami a távolban.
- Rendben - elindultam arra, a többiek pedig követtek. Sajnálatos módon elég hosszú autózás várt ránk, hiszen az alagútrendszerben ezalatt a pár óra alatt nem tettünk meg túl sok utat.
A további időben pihenek. Csukott szemmel ülök az autó egyik hátsó ülésén és szinte elalszom. A séta és a zötykölődés elálmosított. Nem tudom, hogy mikor sikerül elaludnom, de Egmond ébresztgetésére eszmélek fel.
- Itt vagyunk - közli velem, mikor kinyitom a szemem, erre természetesen rögtön éberebb leszek. Kikászálódom a kocsiból. Meglepődöm, hogy tulajdonképpen a semmi közepén állunk.
- Itt vagyunk? - kérdezem a fiúktól. Aaron válaszol.
- Mindjárt ott vagyunk. Még sétálnunk kell egy kicsit. Ha jól értelmeztem az utasításokat, akkor nem járunk messze.
- Messze mitől? Nem tudod, hova megyünk? Nem a városba kell mennünk?
- Mégis honnan kéne tudnom?
- Hát...a levélből.
- Abban nem írtak semmit, erről semmit. Csak a helyét.
- Tehát akkor nem tudod, hova megyünk? - kérdezek rá újból.
- Nem. De javaslom, hogy gyertek utánam.
- Úgy, hogy nem tudod, hová megyünk?
- Te tudod? - vonja fel az egyik szemöldökét, úgy érzem kezdem fárasztani. Megrázom a fejem. - Akkor maradj csendben és kövess.
Ezzel elindul, de én nem fogom be a számat. - És mi van, ha csapda?
- Miért lenne csapda? - fordul meg, egyre dühösebbé válik a hangja. - Figyelj, eljöttünk. Eddig nem volt semmi bajod, most inkább ne agyalj ezen. Nem mindegy, hogy mi van ott? Mindjárt kiderül.
- Így van - súgja halkan oda Egmond, mikor újból nekiindulunk az útnak.
Még vagy fél órán át caplatunk, miközben a jellegzetes angol tájat csodálom. Próbálom elterelni a figyelmem, nem rágódni azon, hogy mi várhat ránk. Egyszerűen csak baktatok a többiek után, néha megállok, körülnézek, aztán újra a többiek után szegődök. Nagy ritkán észreveszik, hogy lemaradtam, ilyenkor kicsit leszidnak, de nem különösebben foglalkoztatja őket.
Mikor végre odaérünk már nem is idegeskedem. Felmérem a terepet. Egy fákkal szegélyezett részen egy ház áll magányosan. Teljesen egyedül, szinte a semmi közepén. Nem mondanám róla, hogy nehezen megközelíthető, de úgy tűnik erre a madár se jár. A ház nincs lepukkanva, sőt. Látszik rajta, hogy gondozva van és szépen ki is van alakítva, de nem járnak erre emberek. valami különös lengi körbe a környéket. Fogalmam sincs arról, hogy mi az. Valahogy olyan érzésem van, hogy nem kellene itt lennem, de közben igen és ebben van valami furcsa. A lakás kőfalát futónövények takarják, az ajtó ennek ellenére teljesen tiszta és az ablakot is látni valamelyest.
Valamit megpillantok a szemem sarkából és erre odakapom a fejem.
- Láttátok? - kérdem ijedten a srácoktól. Ők csak a fejüket rázzák. Aztán végül ők is megpillantanak valamit. Lefagynak, ahogyan én is. Egy pillanatra feltámad a szél. Egy papírfecnit fúj elém a földre. Lehajolok és felemelem a kavicsok közül.
0721-0000
0721-1997
Fl-Fr
Számok és néhány betű. Értelmetlen a számomra. Fl-Fr? Mégis mit jelent. És a számok. Ezek valamiféle kódok?
- Aaron? - szólalok meg halkan, egyre idegesebb leszek. Egyre jobban hatalmába kerít a rettegés. Mégis mibe keveredtem? Mi ez? Válaszra várok, de a fiú nem szólal meg. Erre lassan felemelem az fejem.
A ház ajtaja nyitva áll. csak rajtunk múlik, hogy belépünk-e. Hogy be merünk-e lépni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése