Sziasztok!
Óriási bocsánatkéréssel tartozom nektek. Rengeteget késtem, erre igazából nincs olyan indokom, ami megállná a helyét. Sajnálom, hogy csak most tudom hozni a fejezetet.
Sok ötletem volt arra, hogy hogyan folytatódjon a történet, de nem akartam túl sokat elárulni. Így egyelőre még Freya előtt is sok a titok. Ebben a fejezetben kicsit megismerhetitek Egmondot, akiről eddig nem sokat tudtunk. Igazából ebben a részben elsősorban Freya kerül előtérbe és a gondolatai. A sértettsége, és hát még sok más...
Ha van kedvetek, olvassátok el a fejezetet. Remélem elnyeri a tetszéseteket!
Lynette
______________________________________________________________________
Mind dermedten állunk pár pillanatig. Én mozdulok meg először. Előrelépek, de Aaron rögtön a kezem után nyúl, és visszaránt.
- Ne! - suttogja, olyannyira halkan, hogy csak a szájáról tudom leolvasni.
- De hát miért? Eljöttünk idáig, nem? És különben is én kételkedhetek, ti nem. - Ezzel kitépem a karom a szorításából és az ajtó felé sétálok. Viszonylag nagyokat lépek, minél gyorsabban be akarok menni a házba, nehogy közben meggondoljam magam. A fiúk azonnal a nyomomban szegődnek. Aaron félrelök.
- Én megyek be először! - közli velem, és belép a házba. Nagyot sóhajtok, majd követem. Egy kis előtérbe érkezünk. Itt egy pillanatra megtorpanunk, ugyanis két irányba is mehetünk, ugyanis jobbra és balra is van egy bejárat. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy milyen helyiségbe megyünk be. Végül jobbra fordulok, és még mielőtt Aaron megállíthatna, átlépek a küszöbön. Egy takaros teremben találom magam. A szemközti falon ablakok vannak, de a növények miatt kevés fény szűrődik be rajtuk.
A félhomály miatt nem veszem észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Mikor jobban körülnézek, csak akkor pillantok meg egy alakot az egyik fotelben. Engem bámul. Ijedtemben majdnem felsikoltok. Hátratántorodom, és beleütközöm Aaronba. A fiú karjait a derekam köré fonja és megtart.
- Ő ki? - suttogom alig hallhatóan, de a szoba csendjében ez is hangosnak számít. Aaron megrázza a fejét. Tudja, de nem mondja el. Biccent a nő felé, aki eközben felállt és most felénk tart.
- Imogen? - hallom a hátam mögül Maximus meglepett hangját.
Tehát ő Imogen. Az a nő, aki az Oak című könyvet írta. Azt, amiben a levél volt. Miatta akar bezárni minket a Fába a nagymamánk. Azt mondják, tervez valamit, hogy már megint ellenünk fordul. De mi az, hogy ellenünk és ki egyáltalán ez az Imogen? Úgy látszik rajtam kívül mindenki ismeri. Unokatestvéreim mintha egy kicsit meg is lennének rémülve. Aaron azonban a kezét nyújtja, amikor odaér elénk a nő. Imogen nem rázza meg Aaron karját, ahogyan azt én vártam, hanem megöleli. Leesik az állam. Mi? A fiú kicsit meglepődik és nem öleli azonnal vissza a nőt, kezei a levegőben lógnak, de aztán végül Imogen köré fonja őket.
Igazság szerint nem így képzeltem el a nőt. Szinte mindenki titkolózott, hogy ki is ő, és ettől csak tévképzeteim lettek. Nem burkolózik fekete köpenybe, melyből az arca sem látszik ki és nem takargatja vele ősz haját sem. Sötét színű szoknyát visel, de az csak a combja közepéig ér, felsőnek pedig rövid az ujja. Hollófekete haja a vállára omlik. Szinte ragyog, ahogy elmosolyodik, egyetlen ránc sincs hibátlan arcán. Nem tűnik idősnek, de mikor tekintete találkozik az enyémmel, valamit meglátok a szemében. Tapasztalatot, fáradtságot és olyan érzéseket, amikről nem tudom mik. Valamilyen oknál fogva tudom, hogy nem annyi idős, mint amennyinek látszik. Ha szembejönne velem az utcán, minden bizonnyal harmincnak tippelném, vagy egy kicsit kevesebbnek. Így viszont, hogy tudom, hogy ő Imogen, érzem, hogy ez nem lehet az igazi kora. Ez a legfurcsább az egészben. Nem érzem ezt különösnek, holott az. Nem tudom mi történhetett velem, rendes körülmények között elfutnék, és vissza sem néznék. Azt gondolnám, hogy őrültekkel vagyok körülvéve és egy kicsit én is begolyóztam. De nem így van, érzem. Ez tart vissza, ez marasztal.
- Freya, te vagy az? - kérdi miután Imogen elengedi Aaront. De nem vár választ, mert tudja, hogy én vagyok. - El sem hiszed, mennyi ideje várunk már rád!
Elhátrálok tőle. Mióta megérkeztem, ezt hallom mindenkitől. Illetve nem pontosan ezt, de mindenki tudja a nevem és ez kezd ijesztővé válni.
- Mi folyik itt? - szólalok meg halkan. A teremben lévő összenéznek, majd Imogen bólint és leültet az egyik ülőalkalmatosságra. Szót fogadok, majd érdeklődve nézek fel rájuk. Várom, hogy belekezdjenek a magyarázkodásba, de nem teszik. - Nem akarjátok elmondani?
- Igazság szerint mi sem tudjuk - von vállat Aaron. - Fogalmunk sincs arról, hogy mit terveznek...
- Kik?
- A nagyanyád és a csatlósai - világosít fel Imogen, majd átveszi a szót a fiútól. - Fontos vagy mindenki számára. Külön könyv szól rólad, illetve, hogy pontosabb legyek, nem rólad. Rólatok. A húgomról és rólad. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, honnan származik az az ősrégi kötet, de ami benne van, az a fontos.
- És mi van benne? - Kíváncsi vagyok rá, de mindeközben tartok is attól, ami benne van. Halovány fogalmam sincs arról, mit tartalmazhat. Hülyeség lenne, ha a szokásos "Te vagy a kiválasztott" történet lenne. Hahó, ez a valóság. Annak semmi értelme sem lenne, habár annak sincs, ami most történik.
- Azt nem szabad megtudnod. Egyelőre.
- Miért?
Mindenki hallgat. Lehunyom a szemem, egyre idegesebb leszek. Elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán nem mondanak semmit. Elkezdtek beavatni, viszont minden nem mondhatnak el. A miértjét pedig nem szeretnék elárulni.
- Most komolyan, miért? legalább ezt áruljátok el!
- Rendben - sóhajt Maximus. - Szóval... ez megrázna. Rosszul érintene, és így nem vennénk hasznodat.
Az utolsó szavak ütik ki nálam a biztosítékot. Nem vennénk hasznodat. Mintha csak egy eszköz lennék, akit használnak, hogy elérjék a céljukat. Lehet, hogy az is vagyok, de ha így kimondják, az szörnyű. Így már teljesen érthető, miért nem avatnak be. Nem tartanak elég jónak, kitartónak és erősnek hozzá. Legszívesebben azonnal otthagynám őket, de erőt veszek magamon és maradok.
- Miben nem vennétek hasznomat? - kérdezem színtelen hangon.
- A küldetésben. Ha az át... - Aaron elhallgat, mikor Maximus rávág a hátára. Keze csattan a fiú hátán, aki erre ingerülten fordul felé. Maximus súg neki valamit. Gondolom azt, hogy túl sokat árult el.
- Aaron csak azt akarta mondani, - veszi át a szót Egmond - hogy a meg kell oldanunk egy problémát. Ebben a te segítségedre van szükségünk.
- Azt legalább elárulhatnátok, milyen problémáról van szó!
- Időközben ez is ki fog derülni - közli velem Maximus.
- Mondjátok már el, hogy mi folyik itt valójában! - szinte már kiabálok, ami fülsüketítőnek hat a ház néma csendjében. Szinte el is felejtettem, hogy hol vagyunk. Igazából sejtelmem sincs, hogy mi ez a ház, vagy miért kellett idejönnünk. Mindenesetre kedvem támad felfedezni. Ha ezek az emberek nem mondanak többek, majd megkeresem a válaszokat én! Eddig viszonylag türelmes voltam, de most már elég!
Felpattanok és találomra belevetem magam a lakás rengetegébe. Egy ajtó kerül elém, és én nem tétovázok, kinyitom. Egy lépcsősor tárul a szemem elé, ami a sötétbe veszik, azonban egy fáklya van a falból kiálló tartóba helyezve. Ez ad némi fényt, kikapom onnan. Leszaladok vele a pincébe - legalábbis az általam pincének vélt helyre. Ahogy szép lassan körülnézek a pislákoló fényben, rájövök, hogy valamiféle raktárba keveredtem. Tele van a helyiség polcokkal, amelyeken könyvek vannak. Ládákkal, melyek tetején ruhák és különböző faszerkezetek kaptak helyet és mindezt pókhálók szövik át. Ennek ellenére tudom, hogy nemrég jártak itt. Odarohanok az egyik könyvespolchoz, abban a reményben, hogy találok valamit a történettel kapcsolatban, amihez közöm van. De nem járok sikerrel. Mindezt végigcsinálom az alagsorban lévő összessel és már majdnem feladom. A sarokban azonban megpillantok egy kötetet. A többi között jelentéktelennek tűnik, kopott, ahogy kiemelem látom, hogy több oldala kijött. Ennek ellenére, kinyitom. Kihullik belőle egy lap. A padlóra pottyan, ahonnan felemelem. Egy illusztráció. Volt egy hasonló Imogen könyvében is, de az nem teljesen ez. A Fát ábrázolja, amit körbeölel a fény. Két lány áll előtte. Hosszú hajuk van, szinte ikrek is lehetnének, de mégsem azok. Az egyiken zöld, a másikon fehér ruha van. Az előrébb állónak derékig érő fekete haja van, míg a fűben ülőnek vállig érő barna. A zöldruhásnak látom az arcát, kék szeme van, a fehérnek nem, de pontosan tudom, hogy ugyanolyan a szeme. Teljesen megegyezik az árnyalat is. Azért vagyok olyan biztos ebben, mert az a lány én vagyok. A mai napon elég sok megérzésem van, ez is egy közülük. Halvány sejtésem sincs róla, honnan jönnek, de lépten-nyomon felmerengnek bennem. Ilyenkor pedig egyszerűen csak tudom a dolgokat. Jobban belegondolva már régebben is voltak ilyen esetek az életemben, de elsiklottam felettük. jelentéktelennek tűntek. Most már nem azok. Fontosak lehetnek több szempontból is, segíthetnek az előbbre jutásban. Most már csak arra kellene fényt deríteni, hogy miben kell segítenem, mit oldunk meg?
- Freya! Most már ideje lenne feljönnöd! - kiáltja az ajtóból Maximus. - Nem maradhatsz lent örökké. Nézz szembe a dolgokkal!
Morogva kászálódok fel a padlóról. Végiglapoztam a könyvet. Ha érdekeset találtam benne vagy valamit, ami rám utalhat, átfutottam a sorokat, megnéztem a képeket. Semmi érdemlegesre nem leltem rá. Csak az az egy illusztráció, amit azonban a zsebembe gyűrök, mielőtt feltrappolnék a lépcsőn. Még mindig lappang bennem a düh, amit irántuk érzek. Elmondhatták volna, amit tudnak, de nem tették.
- Nincs kedvem beszélni - vágom oda unokatestvéremnek, mikor elvágtázom mellette. Egyenesen kiszaladok a szabadba. Habár arra biztatott, hogy nézzek szembe a dolgokkal, mégsem ezt teszem. Miután kiértem a friss levegőre, leülök az ablak alatt. Fölösleges lenne elmennem messzire. Nem szökhetnék meg. Egyébként sem tudnám, mit tegyek azután. Így hát csak csöndben figyelem a körülöttem lévő zajokat. A szél kissé feltámadt és míg lent voltam, az eső is eleredt. Szerencsére csak egy zápor volt, ami hamar felszárad, de még érezni az esőillatot a levegőben. Ettől megnyugszom. Mindig is szerettem a természetet, habár a nagyvárosban kevés esélyem volt élvezni a szépségeit.
Körülbelül fél óráig bámulom a tájat, nem foglalkozva semmivel, aztán lépteket hallok. Valaki helyet foglal mellettem. Odafordulok és megpillantom az unokatestvéremet, Egmondot.
- Szia - köszön, mintha most találkoznánk először a nap folyamán. Fölöslegesnek tartom az udvariaskodást. - Figyelj, ez az egész furcsa lehet...
- Milyen egész? Nem értek semmi, nem mondtok el semmi, de persze. Fura, meg minden - vágok közbe. Unom már, hogy ilyesmikkel próbálnak nyugtatni.
- Nem érted. Nekem is furcsa. Nem is tudom, olyan természetellenes az egész. Csak valami mese. Képzelgés. Abnormális dolog. Semmi tény sincs benne, nem lehet bebizonyítani az igazát. Valaki kitalált egy mesét és mindenki elhiszi. De véleményem szerint ezek csak hazugságok.
- Miről beszélsz? - húzom össze a szemem gyanakodva. - Te is tudsz erről!
- Éppen ezt akarom mondani, nem tudok semmit. Illetve, nem tudtam. Most már azért vannak bizonyos dolgok, amikről tudomást szereztem.
- Például?
- Azok, amiket neked is elmondtak. A "családi-legenda", volt ott valami történet is, de nem igazán érdekelt. Butaság az egész.
- Butaság? - kérdezem zavarodottan. Miről hablatyol ez a fiú? Komolyan nem értem. Most akkor ő sem tud semmit? De az nem lehet. Imogen úgy üdvözölte Aaront, mintha már nagyon régóta ismernék egymást. Igaz, hogy Egmond és Maximus mintha tartanának kicsit a nőtől, de valamit akkor is tudtak.
- Igen. Egész gyermekkoromban azt hajtogatták a szüleim, hogy varázslat nem létezik. Azok a történetek, amiket olvastunk, mind csak mesék. A könyvtárban talált könyvről is azt mondták, hogy nekünk kitalált történet van benne. Ezzel megvoltunk hosszú évekig. Maximus igazából nem, ő nem törődött bele, hogy ez a valóság és ilyen nem létezik. Mielőtt megérkeztetek volna, közölték velünk, hogy mivel állunk szemben. Egyenként hívott be a Nagymamánk a szalonba, ahol apa is ott ült. Akkor meséltek erről a legendáról. Rólad is említettek dolgokat, leginkább a jövendölésből. Nem hittem nekik, ez nyilvánvaló. Ha a Nagymama nincs ott, biztosan meg is mondom a véleményemet, de így nem mertem.
- Ti féltek tőle? - húzom fel a szemöldököm. - Mindig úgy beszéltek róla, hogy a Nagymama. Van egyáltalán rendes neve?
Bólint. - Van. De nem igazán használjuk. Az tiszteletlen lenne.
- Tehát tartatok tőle - vonom le a következtetést. Nem válaszolt a kérdésemre, tehát így van.
- Azt hiszem. De ki ne tartana tőle? Mindenesetre miután elhagytam a szalon, a testvérem szobájába siettem. Elmondtam neki, mi történt. Ő már tudta. Nem aznap mondták el neki. Kisgyermekkora őta tisztában volt mindennel. Csak nem mondhatta el. Nem is értem, mindent kifecsegett, a legkevésbé sem tudott titkot tartani. Ezt azonban nem árulta el soha. Nem tudom, miért.
- Szóval téged is rosszul érintett?
Komolyan néz rám. - Nem. Ez is csak egy kitaláció. Egy mese. Nem tény. Én csak a tényekben hiszek.
- De nem lehet mese. Te nem érzed?
- Mit? Nem érzek semmit azon kívül, hogy... - elhallgat.
- Min kívül?
- Őrültek közé kerültem. Nem akarlak megbántani, te nem tehetsz semmiről, de ez csak egy átverés.
- Egmond, ezt még magad sem hiheted el! Jó, rendben. Hihetetlen. Nekem is az jutott először eszembe, hogy ilyen nincs. De szép lassan rá kell döbbennem, hogy ez a valóság. Nem teljesen olyan, mint aminek elképzeltem, de akkor is a valóság.
- Freya, igazából nem ismerlek régóta, de értelmesebb lánynak képzeltelek. Annak tűntél.
- Te mit keresel egyáltalán itt? Miért segítesz? Ha ezt az egészet hülyeségnek tartod, miért jöttél el idáig. Miért kockáztatsz?
- Ki akarom deríteni az igazat. Azt akarom, hogy végre legyen bizonyítékom, ennek a valószínűtlenségére.
- Tudod, hasonlítasz valakire. Tizenhárom éves koromban ismeretem meg. Ő is folyamatosan ilyeneket mondott. Létszükséglete volt a matematika. Mindenben csak a számokat látta és csak a tényeket kereste. Hiába mondtuk neki, hogy nem lehet mindig minden tény, nem hitte el. Sosem értettem meg a logikáját. Mondjuk elég hamar el is költözött valahova messzire.
- És ezt most miért mondtad el? - érdeklődik.
- Ja, csak eszembe jutott - nevetek fel halkan. - Semmi tervem nem volt ezzel. Gondoltam elmesélem. Ennyi.
- Olyan nincs, hogy semmire nem akarsz kilyukadni. Semmi értelme.
Hatalmasat sóhajtok. Kezdem megismerni Egmondot. A legfontosabb tulajdonságait máris tudom. Tények minden mennyiségben. Furcsa gondolkodásmód. Lehetetlen ötletek. Fura érvek. Tudom, hogy nem tart valami okosnak. Ez a beszélgetés elárulta neki, hogy koránt sem vagyok olyan értelmes, mint hitte.
- Hidd el, számomra van. De akkor tényleg nem tudtál semmiről, vagy csak hülyéskedsz?
- Nem tudtam róla. Engem is meglepett ez a sok lehetetlen mese. - Kihangsúlyozza a mese szót. Nem hisz benne, ez biztos. Én tudom, hogy, amit megtudtam, az mind igaz. Akármennyire is hihetetlen. Egyszerűen tudom, és erre nincsen magyarázat. De viszont tény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése