Sziasztok!
Habár az információk modulba azt írtam, hogy a részek vasárnaponként jelennek meg, most kivételt teszek. Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy holnap lesz időm felrakni a fejezetet. Ezt megelőzve tehát már most megosztom veletek.
Ehhez a bejegyzéshez idézet is tartozik, szerepel benne egy kis múltidézés és még képet is raktam hozzá. Lehet, hogy ez így túl soknak tűnik, de szeretnélek megnyugtatni titeket, nem lesz minden egyes résznél ilyen!
Mindenesetre remélem, tetszeni fog a fejezet és nem okozom senkinek csalódást! Jó olvasást!
Ui: Köszönöm annak a további három embernek, aki a hét folyamáén feliratkozott. :)
(Úgy tűnik, az utóirat részt a köszönetre fogom felhasználni)
"Jön egy fordulat, bekattan valami, és az embet érzi, hogy változás következik be, sőt már be is állt. (...) És többé már semmi sem lesz a régi, soha." - A felhők felett 3 méterrel című film
Habár az információk modulba azt írtam, hogy a részek vasárnaponként jelennek meg, most kivételt teszek. Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy holnap lesz időm felrakni a fejezetet. Ezt megelőzve tehát már most megosztom veletek.
Ehhez a bejegyzéshez idézet is tartozik, szerepel benne egy kis múltidézés és még képet is raktam hozzá. Lehet, hogy ez így túl soknak tűnik, de szeretnélek megnyugtatni titeket, nem lesz minden egyes résznél ilyen!
Mindenesetre remélem, tetszeni fog a fejezet és nem okozom senkinek csalódást! Jó olvasást!
Ui: Köszönöm annak a további három embernek, aki a hét folyamáén feliratkozott. :)
(Úgy tűnik, az utóirat részt a köszönetre fogom felhasználni)
_____________________________________________________________________
"Jön egy fordulat, bekattan valami, és az embet érzi, hogy változás következik be, sőt már be is állt. (...) És többé már semmi sem lesz a régi, soha." - A felhők felett 3 méterrel című film
1995. szeptember
- Menjünk innen! Azonnal el kell tűnnünk! - Az ajtón egy nő rohan ki, egyenesen szerelme karjaiba. Arcán könnycseppek gördülnek le, és az arcáról leolvasható a pánik. Gyorsan kapkodja a levegőt, a futástól és az idegességtől. Ezzel azonban most nincs ideje foglalkozni. Megragadja a fiú kezét és magával rángatja. - Fuss! Gyere gyorsan!
A fiú nem tudja, mi elől kell menekülniük, de azt teszi, amit mondanak neki. Lábait egyre gyorsabban szedi és sokáig meg sem áll. A lány pár lépéssel végig előtte halad, nem tudja beérni.
Végül egy domb tetején fékeznek le, melynek oldalán régi házak kaptak helyet, elszórtan helyezkednek el. Az egyik kőépítményt benőtte a növényzet, efelé veszik az irányt. Az ajtó előtt megtorpannak, a leány a bozótban kutat valami után. Nemsokára egy kulcs akad a kezei közé, elfordítja a zárban és belöki az ajtót. Betuszkolja a barátját és ő maga is belép. Az építményben dohos szag csapja meg az orrukat, már rég nem jártak emberek a lakban. Az ablakok eltakarták, éppen csak annyi fény szűrődik be a lyukakon, hogy nem mennek neki a fehér lepellel letakart bútoroknak. A lány kitapogat egy kissé kidomborodó területet a falon, melyet erősen megnyom befelé, ezzel egy titkos járat nyílik meg.
- Hűha - tátja el a száját a fiú, aki meglepődött azon, hogy ilyen rejtélyes alagutak még léteznek, de sokáig nem csodálkozhat. A lány meglöki.
- Menj előre. És siess!
Erre elindul, szép lassan mindketten eltűnnek a sötétségben.
2014. május vége
Oak. Őszintén még sosem hallottam ilyen nevű településről, egészen tegnapig. Nem gondoltam volna, hogy anyu valamikor régen ott élt. Nekünk sosem beszélt róla. Sosem esett szó Angliáról, a faluról, ahol nevelkedett. Apu sem avatott be minket, holott ő is ott élt, egészen a születésünkig. Akkor döntöttek afelől, hogy el kéne költözni. Egészen New Yorkig meg sem álltak, itt telepedtek le, és a testvéremmel együtt nőttünk fel ezen a helyen.
Teljesen kiakadtam, mikor tegnap megjelentek nálunk a nagyszüleim. Még nem találkoztam velük és a szüleim sem meséltek róluk. Nem is merült fel bennem, hogy ők esetleg még élnek valahol. Apa apukáját szólítottuk nagypapinak, az anyukáját nagymaminak. A közelben éltek, hetente találkoztunk és ez így jó.
Anya is meglepődött az érkezőkön, és láttam rajta, legszívesebben elküldené őket, de aztán mégsem tette. Helyette az arca teljesen fehér lett és hátratántorodott. Nem értem mi történhetett vele, elvégre ki az az ember, aki fél a szüleitől?
Anyunak elakadt a szava, egy hang sem jött ki a tokán még hosszú perceken keresztül. Apu - , aki még meg tudott szólalni - közben felküldött engem és az ikertestvéremet a szobánkba, és mi szót fogadtunk.
- Szerinted mi történhetett? Mi ez az egész? Láttad anya reakcióját? - járkáltam fel-alá a közös hálószobánkban. Eve hanyatt feküdt az ágyán és a telefonját nyomkodta.
- Milyen reakciót? - nézett fel, de egy másodperc múlva ismét a mobiljával babrált.
- Nem láttad, mennyire elsápadt?
- Nem. Freya, te túl sokat képzelsz a dolgok mögé. Biztos csak meglepődött vagy valami. Vagy csak képzelted - vont vállat.
Na, igen. Eve sosem rágódik órákig semmin. Mindent pillanatok alatt eldönt és általában nincs lelkiismeret-furdalása. Sejthettem volna, hogy ez sem fogja meghatni. Ő már csak ilyen, így kell elfogadni.
A továbbiakban nem szólaltam meg, a gondolataimba mélyedtem, miközben csendesen álltam az ajtó mellett.
A továbbiakban nem szólaltam meg, a gondolataimba mélyedtem, miközben csendesen álltam az ajtó mellett.
Amikor fél óra múlva lehívtak minket, gyorsan leszaladtam a lépcsőn. Meg akartam tudni miről volt szó az imént.
Anyát és a szüleit a nappaliban találtam, a hosszú kanapénkon ültek. Anyu egy kicsit elhúzódott az őseitől és idegesen kapkodta a levegőt. Megtorpantam, Eve viszont ellépdelt mellettem és lehuppant a fotelba.
- Na, mi van? - kérdezte, miközben kényelmesen elhelyezkedett.
- Esther, hagyod, hogy így beszéljenek veled a saját gyerekeid? Ez egyszerűen elfogadhatatlan! - közölte velünk a véleményét a nagymamám, akinek ugyanolyan szemei vannak, mint anyának. Sötétbarna, már szinte fekete. Arca szögletes, ősz haját rövidre vágatta. Ahogy rám emelte a tekintetét elszörnyedtem. Ijesztő. Anyára sosem mondanék ilyet, pedig hasonlít a szülőanyjához, de neki vannak kedves vonásai is, melyek meglágyítják. A televíziónk előtt ülő asszonyban azonban semmi kedvességet nem észleltem. Nyeltem egy hatalmasat és elindultam a másik kanapé felé.
- Anyu, mi történt?
- Semmi, édesem. Beszélgettünk és... - Nagy levegőt vett. Az arcára volt írva, hogy nincs ínyére a dolog. Nehezen mondta ki a szavakat. - ... a szünetet náluk töltjük Oakban. Imádni fogjátok.
Mosolyt erőltetett az arcára, nekem is ezt kellett tennem, de ehhez nem volt erőm.
- Tessék? Anyu, én nem mehetek el. Tudod mennyi minden vár rám ezen a nyáron? Bulik... - kezdett el hisztizni Eve. Folyamatosan csak mondta a magáét. Elkezdte a sorolást és egy jó ideig nem is hagyta abba. A végén már kétségbe esett volt a hangja.
- Eve, drágám... - szólította meg apa az ikertestvérem. Szerette volna valamivel meggyőzni, de tudta, hogy ez nem egyszerű. - El kell mennetek, tudom, hogy ez nehéz, de...
- Nehéz? Dehogyis, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon...
- Eve, kérlek - néztem rá könyörgőn, mert tudom, ha valamit ismételgetni kezd, azt nem fejezi be egyhamar.
- Jó - fújt sértetten. - Én nem megyek! Kénytelenek lesztek beletörődni.
Felpattant, és felrohant a lépcsőn, ezzel egyedül hagyva engem a nagyszüleimmel és a szüleimmel.
- Te mit gondolsz, kincsem? - kérdezte anya egy halvány mosollyal. Mielőtt megszólalhattam volna a nagymamám nyitotta ki a száját.
- Ugyan ki foglalkozik azzal, hogy mit gondol? Voltaképpen a húga véleménye sem számít, egy fikarcnyit sem.
Megrökönyödve néztem az arcára. Az idős hölgy a homlokát ráncolta, amitől még öregebbnek látszott, sötét szemeit anyára függesztette, aki összeszorította a száját. Hosszasan bámulták egymást, de aztán a fiatalabb elfordította a tekintetét. Talán félt, nem lennék meglepve. Én is csak halkan mertem megszólalni.
- Ha azt mondom nem akarok menni, mi lesz? Egyébként az iskola... - böktem ki, azt reméltem nem hallották meg. Először úgy is tűnt, de aztán felém fordult mindenki és anya felsóhajtott.
- Azt hiszem, ez nem számítana sokat. Nem mondhatom el miért, de muszáj mennünk. Holnap indul a gép, délután. Addig lesz időnk összepakolni. Az iskolából kivettünk titeket. Ha visszajövünk levizsgáztok.
- Ez azt jelenti, hogy ti is jöttök? - érdeklődtem.
- Csak anyád - közölte velem apa. - Nekem itt kell maradnom...
Nem magyarázta meg, hogy miért, de nem is tudtam ezzel törődni. Sóhajtottam és én is a testvérem után eredtem.
Hogy lehet, hogy nem számít mit gondolok? És az iskola? Mi az, hogy ha visszajövünk? Miért ilyen ijesztő ez az nő, aki elméletileg a nagymamám? Mit keresnek itt, pont most? - futottak át a kérdések az agyamon, de nem tudtam megválaszolni őket.
Ma reggel sem értek semmit, csak fogom magam és nekiállok elpakolni.
A nyitott szekrény előtt állva próbálok dűlőre jutni a ruháimmal. Melyiket vigyem magammal? Milyen az idő Angliába? Ezt tudom, bizonyára esős, hűvös. Néha azért kisüthet a nap is.
A rövid-ujjú felsőim szétválogatásával kezdem. Ez kell, ez nem..., és így tovább. Utána következnek a nadrágok, majd a szoknyák, a pulcsik és végül a fehérneműk. A cipőket hagyom a legvégére. Egy nagy zsákba rejtem őket, aminek bekötöm a tetejét. Nem tudom miért, de valahogy nem szeretem táskákba, bőröndökbe pakolni a cipellőimet, úgyhogy erős anyagból készült - általában vászon - zsákokba rejtem őket.
Eve még nem kelt fel, az ágyában fekszik, a fal felé fordulva. Látszólag alszik, de én tudom, hogy csak színleli.
- Eve, lassan fel kellene kelni - szólítom meg óvatosan, morog valamit, de nem mozdul. - Eve... Tudom, hogy nem akarsz jönni, de...
Hirtelen felül és kipattan az ágyából. - De muszáj? Hidd el, nem kényszeríthetnek. Nekem itt kell maradnom. Nem maradhatok le mindenről. Ráadásul nem is tudom mi lenne velem és Daviddel ezután. Nem megyek!
Kicsit megsajnálom, de nem tehetek semmit. Nem is akarok. Tegnap még sokáig fent maradtam és rágódtam ezen az egészen, arra jutottam, hogy annyira nem lehet rossz. Ránk fér egy kis változás, hiszen utoljára 10 éves korunkban vittek el minket nyaralni, akkor is ide a közelbe. Anglia azonban nem itt van a szomszédban, egy másik kontinens, másik ország, más éghajlattal. Kis falu, ahol bizonyára ismerik egymást az emberek. Talán jól jön nekünk egy kis nyugalom. Persze, azt elismerem, hogy az állítólagos nagyink félelmetes, de csak kibírom valahogy őt is. Elkerülöm.
- Eve, gondolj bele...
- Mibe? Nem hagyom itt Davidet, mert szakítana velem.
- Szakítana? Azért, mert elmész?
- Igen, összejönne egy másik csajjal...
- Figyelj, Eve. David egy hülye. Egyébként meg ha nem bír ki ennyi időt barátnő nélkül, akkor nincs miért aggódnod. - Kihúzom a szekrény aljáról a bőröndöm és az ágyamhoz viszem. Ott elkezdem belepakolni a ruhákat. Mellé teszem a telefontöltőm, a neszeszert és a plüssmacim. Tőle egyszerűen nem tudok megválni, teljesen hozzám nőtt. Legalább - anyán és Eve-en kívül - lesz velem valami itthonról. Ráadásul Dödi - a plüss neve - praktikus, a hasába van egy zseb, ide elrejthetek apróbb dolgokat.
Kopogtatnak az ajtónkon, anya lép be.
- Jó reggelt! Összepakoltatok?
- Hát... én igen, Eve pedig...
- Nem megyek! - makacskodik tovább a testvérem. - Nem értettétek meg?
- Hidd el, jó buli lesz - mondja anya és átöleli a másik lányát. Eve ellöki magától.
- Ne ölelgess, nem megyek és kész!
- Márpedig jössz! - hallatszik egy erélyesebb hang a folyosóról és belép a nagymamánk.
- Nem parancsolsz nekem, öreg nyanya! - közli vele szemtelenül az ikertestvérem.
- Több tiszteletet! - dörren rá a nagyszülőnk, és Eve felé veszi az irányt. A szám elé kapom a kezem. Az asszony elkapja Eve karját és megszorítja. - Ne feleselj! Velünk együtt jössz Angliába, ma délután.
Ikertestvérem beharapja a száját és bólint. - Rendben...
Az idős hölgy hátat fordít neki és kiviharzik a szobából. Összenézünk anyával, de egyikünk sem szól, egy szót sem. Odalépek Eve mellé, aki megszeppenve áll és az egyik felsőjét szorongatja.
- Hé, jól vagy? - kapom el a kezét. - Nyugi, valami baja van ennek a...
- Kicsim, ne felejtsd el, a nagymamádról beszélsz - figyelmeztet anya óvatosan.
- Oké. Akkor is furcsa. De ugye nincs semmi bajod? Eve! Jól vagy?
- Ööö... azt hiszem.... - nyögi ki. A hangja erőtlen, alig érthető mit mond. Kicsit megijedek.
- Anya, mi történt vele? Miért viselkedik így?
- Csak meglepődött. Nem szoktunk vele, így beszélni - legyint tettetett könnyedséggel.
Nem vagyok teljesen megelégedve a válasszal, de nem firtatom tovább. Inkább segítek Eve-nek bepakolni. Ketten hamar megvagyunk vele, fél óra múlva már mindkettőnk cuccai az ajtó előtt állnak. Várnak apára, hogy levigye őket.
Csak ebéd után indulunk, előtte eszünk. Sajnos a nagyszüleink is velünk töltik ezt az időt. Nagymama velem szemben foglal helyet, egész étkezés alatt bámul. Kínos csend áll be, ugyanis nem engedi, hogy bárki is megszólaljon, dacára annak, hogy ez nem az ő otthona. Bírálón nézi, hogy eszem. Fogadok, a végén megszól, kioktat az illemről, de nem különösebben érdekel. Most viszont eléggé kellemetlen, elmegy az étvágyam, de nincs merszem megszólalni. Eve is hallgat, a tányérját nézi és lassan kanalazza a levest. Szerintem nem végzünk egyhamar. Egy óra kínszenvedés után, aztán végre szabadulhatunk. Elhagyom a helyiséget, a szobánkba megyek. Arra számítok, hogy testvérem is utánam jön, de nem teszi. Ennek ellenére én ott maradok. Bekapcsolom a laptopot és gyorsan megnézek pár fontos információt Angliáról. Találok néhány képet Oakról is. Mindegyik fotón egy óriási tölgyfa szerepel. Hatalmas törzzsel és lombkoronával rendelkezik. Gyökerei elvesznek a földben, de minden bizonnyal azok is óriásiak. A fa mögött egy nagy rét terül el, mellette pedig házak alkotnak szabályos sort. Ugyanarra a mintára épült az össze, térkőből van kirakva az oldala, amit szabadon hagytak különböző színűre festve díszeleg, rajta egy számmal. Körülbelül ennyi látszik belőle. Körülötte lévő település kevés van és nem kis távolságra - legalábbis gyalog. Azt már elmondták, hogy nem sűrűn fogunk autózni, maximum a tömegközlekedést használhatjuk utazásra, de ritkán jár Oak felé busz.
Órákon át töprengek. Vajon milyen lesz a nyaram és önmagában ez az év? Megváltozok, ha elmegyek innen? Unalmas lesz ott, nyugalmas, mint szeretném?
Sok-sok kérdés, kevés válasz. Persze, biztos jó lesz, legalábbis remélem. Nem hiszem, hogy megváltoznék, csak az éghajlat lesz más. Igen, talán. Oak kis falu, kevés ember lakja, a nagyszüleim tudják milyen ott, de nem érdeklődöm meg tőlük.
- Kicsim, le tudnál jönni? - nyit be a helyiségbe apa, felkapom a fejem. Kikapcsolom a gépet és lemegyek a nappaliba, ahol a családom is van. A fotelekben és a kanapékon ülnek, én is helyet foglalok Eve mellett és kérdőn nézek.
- Mi történt? Még csak fél kettő van két óra múlva indul a gépünk, még van egy kis időnk itthon.
- Igen, tudom. Mindenki itt volt lent, gondoltuk, ne szomorkodj egyedül a szobádban.
- Nem szomorkodtam. Elvoltam egyedül.
- Az, jó. Élvezd ki. Nemsokára találkoztok a rokonokkal. Velük töltjük az idő nagy részét.
- Jó - mondom, de nem gondolom komolyan. Találok elfoglaltságot magamnak egyedül is, nem kell ehhez több ember, elleszek.
Az elmúlt félórában csendesen ültem, és hallgattam a felnőttek beszélgetését. Közben a nagypapám figyeltem, aki alig szólalt meg. Vele ellentétben a nagymamámnak be sem állt a szája. Csak mondta a magáét, anyát oktatta, akinek ez láthatóan rosszul esett. A nagyi gonosz megjegyzéseket tett, és nem állhattam meg, hogy bele ne szóljak.
- Hagyja már abba! Nincs joga ilyeneket mondani! Nem is találkoztunk még magával - kiáltom neki dühösen. A nő rám néz, sötét szeméből gyűlölet sugárzik. Semmi kedvességet nem látok benne, még mindig nem. - Nem látta, hogy nevelkedtünk. Higgye el, a lehető legjobb gyermekkorunk volt, anyáék szeretettel vettek körül.
- És az mit is számít tulajdonképpen. Túl sokat adtak nektek, elkényeztetett csitrik lettetek - vágja hozzám, és visszafordul a lányához. Nem foglalkozik velem.
Ez azért durva volt. Könnyek kezdik csípni a szemem, de nem akarom elsírni magam, ez előtt a "nyanya" előtt biztos nem. Felállok és elhagyom a nappalit.
Elterülök az ágyamon, a plafont bámulom. Megsértett, engem is, anyát is, az egész családot. Legszívesebben azt mondanám, nem megyek el velük Angliába. Úgy érzem azonban, hogy nem lenne esélyem itthon maradni, talán csak újra megaláznának. Ezt nem engedhetem.
Kis idő múlva szólnak, hogy indulunk. Feltápászkodom és elindulok az ajtó felé. Útközben felkapom a cipős zsákot és lecipelem a lépcsőn. Kint már vár ránk a taxi. Apa kipakolja a cuccokat, a nagypapa is segíteni akar neki, de a nő (elment a kedvem attól, hogy nagyinak hívjam) nem engedi, és ő minden további nélkül engedelmeskedik.
Mielőtt beszállnék a kocsiba, odamegyek apához és szorosan megölelem. Hiányozni fog.
- Apu, ugye meglátogatsz a nyáron? - kérdezem tőle, aztán puszit adok az arcára.
- Remélem eljutok odáig...
Bólintok, aztán átadom a terepet anyának és Eve-nek. Miután ők is elbúcsúztak együtt ülünk be az autóba, ami hamarosan elindul. A reptérig egy szót sem szólunk, ott kifizetik a taxist és bemegyünk a hatalmas terminálba.
Útközben elaludtam, és csak nemrég keltettek fel anyáék. Még fáradt vagyok, kifelé nézelődöm. A
felhőkön kívül egyebet nem látok, de tudom, hamarosan odaérünk.
Felszólítanak minket, hogy kapcsoljuk be az öveinket, megtesszük. Nemsokára ott leszünk a fővárosba. Anya megígérte, hogy kicsit körülnézhetünk. Megmutatja nekünk a nevezetességeket, sőt vásárolni is elvisz minket. A nap végén pedig indulunk Oak felé, ahol a nyarat töltjük.
Lehunyom a szemem, kicsit elbizonytalanodok. Nem ismerek errefelé semmit... Biztos jó lesz a nyár? Biztos minden rendben lesz?
- Minden rendben? - kérdezi anyu, hangjából kihallatszik, hogy aggódik. Minden bizonnyal kiült az arcomra a bizonytalanság és talán a kétségbe esés, ami ilyenkor szokott. Anya megszorítja a kezem.
- Igen, persze. Nincs semmi gond - rám néz, és látom, hogy nem hisz nekem. - Kicsit talán izgulok. - vallom be.
- Nem kell - mondja, de nem túl meggyőzően. - Jó lesz hidd el. Neked nem kell aggódnod.
Hinni akarok neki, el akarom kergetni a kételyt, de nem sikerül. Továbbra sem leszek nyugodt, de próbálok azzá válni.
- Oké - bólintok, de nem vagyok meggyőzve. Arra gondolok, jó lesz a nyár, jó lesz. Csak semmi aggodalom. Talán egy idő után el is hiszem. Vagy nem.
Az idős hölgy hátat fordít neki és kiviharzik a szobából. Összenézünk anyával, de egyikünk sem szól, egy szót sem. Odalépek Eve mellé, aki megszeppenve áll és az egyik felsőjét szorongatja.
- Hé, jól vagy? - kapom el a kezét. - Nyugi, valami baja van ennek a...
- Kicsim, ne felejtsd el, a nagymamádról beszélsz - figyelmeztet anya óvatosan.
- Oké. Akkor is furcsa. De ugye nincs semmi bajod? Eve! Jól vagy?
- Ööö... azt hiszem.... - nyögi ki. A hangja erőtlen, alig érthető mit mond. Kicsit megijedek.
- Anya, mi történt vele? Miért viselkedik így?
- Csak meglepődött. Nem szoktunk vele, így beszélni - legyint tettetett könnyedséggel.
Nem vagyok teljesen megelégedve a válasszal, de nem firtatom tovább. Inkább segítek Eve-nek bepakolni. Ketten hamar megvagyunk vele, fél óra múlva már mindkettőnk cuccai az ajtó előtt állnak. Várnak apára, hogy levigye őket.
Csak ebéd után indulunk, előtte eszünk. Sajnos a nagyszüleink is velünk töltik ezt az időt. Nagymama velem szemben foglal helyet, egész étkezés alatt bámul. Kínos csend áll be, ugyanis nem engedi, hogy bárki is megszólaljon, dacára annak, hogy ez nem az ő otthona. Bírálón nézi, hogy eszem. Fogadok, a végén megszól, kioktat az illemről, de nem különösebben érdekel. Most viszont eléggé kellemetlen, elmegy az étvágyam, de nincs merszem megszólalni. Eve is hallgat, a tányérját nézi és lassan kanalazza a levest. Szerintem nem végzünk egyhamar. Egy óra kínszenvedés után, aztán végre szabadulhatunk. Elhagyom a helyiséget, a szobánkba megyek. Arra számítok, hogy testvérem is utánam jön, de nem teszi. Ennek ellenére én ott maradok. Bekapcsolom a laptopot és gyorsan megnézek pár fontos információt Angliáról. Találok néhány képet Oakról is. Mindegyik fotón egy óriási tölgyfa szerepel. Hatalmas törzzsel és lombkoronával rendelkezik. Gyökerei elvesznek a földben, de minden bizonnyal azok is óriásiak. A fa mögött egy nagy rét terül el, mellette pedig házak alkotnak szabályos sort. Ugyanarra a mintára épült az össze, térkőből van kirakva az oldala, amit szabadon hagytak különböző színűre festve díszeleg, rajta egy számmal. Körülbelül ennyi látszik belőle. Körülötte lévő település kevés van és nem kis távolságra - legalábbis gyalog. Azt már elmondták, hogy nem sűrűn fogunk autózni, maximum a tömegközlekedést használhatjuk utazásra, de ritkán jár Oak felé busz.
Órákon át töprengek. Vajon milyen lesz a nyaram és önmagában ez az év? Megváltozok, ha elmegyek innen? Unalmas lesz ott, nyugalmas, mint szeretném?
Sok-sok kérdés, kevés válasz. Persze, biztos jó lesz, legalábbis remélem. Nem hiszem, hogy megváltoznék, csak az éghajlat lesz más. Igen, talán. Oak kis falu, kevés ember lakja, a nagyszüleim tudják milyen ott, de nem érdeklődöm meg tőlük.
- Kicsim, le tudnál jönni? - nyit be a helyiségbe apa, felkapom a fejem. Kikapcsolom a gépet és lemegyek a nappaliba, ahol a családom is van. A fotelekben és a kanapékon ülnek, én is helyet foglalok Eve mellett és kérdőn nézek.
- Mi történt? Még csak fél kettő van két óra múlva indul a gépünk, még van egy kis időnk itthon.
- Igen, tudom. Mindenki itt volt lent, gondoltuk, ne szomorkodj egyedül a szobádban.
- Nem szomorkodtam. Elvoltam egyedül.
- Az, jó. Élvezd ki. Nemsokára találkoztok a rokonokkal. Velük töltjük az idő nagy részét.
- Jó - mondom, de nem gondolom komolyan. Találok elfoglaltságot magamnak egyedül is, nem kell ehhez több ember, elleszek.
Az elmúlt félórában csendesen ültem, és hallgattam a felnőttek beszélgetését. Közben a nagypapám figyeltem, aki alig szólalt meg. Vele ellentétben a nagymamámnak be sem állt a szája. Csak mondta a magáét, anyát oktatta, akinek ez láthatóan rosszul esett. A nagyi gonosz megjegyzéseket tett, és nem állhattam meg, hogy bele ne szóljak.
- Hagyja már abba! Nincs joga ilyeneket mondani! Nem is találkoztunk még magával - kiáltom neki dühösen. A nő rám néz, sötét szeméből gyűlölet sugárzik. Semmi kedvességet nem látok benne, még mindig nem. - Nem látta, hogy nevelkedtünk. Higgye el, a lehető legjobb gyermekkorunk volt, anyáék szeretettel vettek körül.
- És az mit is számít tulajdonképpen. Túl sokat adtak nektek, elkényeztetett csitrik lettetek - vágja hozzám, és visszafordul a lányához. Nem foglalkozik velem.
Ez azért durva volt. Könnyek kezdik csípni a szemem, de nem akarom elsírni magam, ez előtt a "nyanya" előtt biztos nem. Felállok és elhagyom a nappalit.
Elterülök az ágyamon, a plafont bámulom. Megsértett, engem is, anyát is, az egész családot. Legszívesebben azt mondanám, nem megyek el velük Angliába. Úgy érzem azonban, hogy nem lenne esélyem itthon maradni, talán csak újra megaláznának. Ezt nem engedhetem.
Kis idő múlva szólnak, hogy indulunk. Feltápászkodom és elindulok az ajtó felé. Útközben felkapom a cipős zsákot és lecipelem a lépcsőn. Kint már vár ránk a taxi. Apa kipakolja a cuccokat, a nagypapa is segíteni akar neki, de a nő (elment a kedvem attól, hogy nagyinak hívjam) nem engedi, és ő minden további nélkül engedelmeskedik.
Mielőtt beszállnék a kocsiba, odamegyek apához és szorosan megölelem. Hiányozni fog.
- Apu, ugye meglátogatsz a nyáron? - kérdezem tőle, aztán puszit adok az arcára.
- Remélem eljutok odáig...
Bólintok, aztán átadom a terepet anyának és Eve-nek. Miután ők is elbúcsúztak együtt ülünk be az autóba, ami hamarosan elindul. A reptérig egy szót sem szólunk, ott kifizetik a taxist és bemegyünk a hatalmas terminálba.
***
Útközben elaludtam, és csak nemrég keltettek fel anyáék. Még fáradt vagyok, kifelé nézelődöm. A
felhőkön kívül egyebet nem látok, de tudom, hamarosan odaérünk.
Felszólítanak minket, hogy kapcsoljuk be az öveinket, megtesszük. Nemsokára ott leszünk a fővárosba. Anya megígérte, hogy kicsit körülnézhetünk. Megmutatja nekünk a nevezetességeket, sőt vásárolni is elvisz minket. A nap végén pedig indulunk Oak felé, ahol a nyarat töltjük.
Lehunyom a szemem, kicsit elbizonytalanodok. Nem ismerek errefelé semmit... Biztos jó lesz a nyár? Biztos minden rendben lesz?
- Minden rendben? - kérdezi anyu, hangjából kihallatszik, hogy aggódik. Minden bizonnyal kiült az arcomra a bizonytalanság és talán a kétségbe esés, ami ilyenkor szokott. Anya megszorítja a kezem.
- Igen, persze. Nincs semmi gond - rám néz, és látom, hogy nem hisz nekem. - Kicsit talán izgulok. - vallom be.
- Nem kell - mondja, de nem túl meggyőzően. - Jó lesz hidd el. Neked nem kell aggódnod.
Hinni akarok neki, el akarom kergetni a kételyt, de nem sikerül. Továbbra sem leszek nyugodt, de próbálok azzá válni.
- Oké - bólintok, de nem vagyok meggyőzve. Arra gondolok, jó lesz a nyár, jó lesz. Csak semmi aggodalom. Talán egy idő után el is hiszem. Vagy nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése