Második fejezet ~ A főváros

Sziasztok! 
Végre eljutottam odáig, hogy fel tudom rakni a részt. Különösebb mondanivalóm nincs ehhez a fejezethez. Londonban játszódik, habár ennek a városnak egyelőre még nincs nagy szerepe, kicsit próbáltam elétek tárni milyen is a brit főváros...
Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást!!!                

Lynette

2014. május vége

Kora este érünk Londonba, rögtön a szállásunkra megyünk, ami egy a nagyszüleim tulajdonában álló külvárosi társasház. Négy-öt ugyanilyen áll egymás mellett. Jellegzetes vörös téglából kirakott falú épület, az ablak körül fehérre van festve. Barna kerítéssel rendelkezik, a kert bejárata egy kiskapu. Egyenes, keskeny ösvény vezet a világoskék színezetű ajtóhoz. Körülötte apró zöld terület, néhány virágágyással.

Anya szülei mennek elől, az anyja előhúz egy kulcsot, a zárba helyezi, elfordítja, majd kitárja a bejáratot. Ő lép be először, a férje követi, és csak ezek után jöhetünk mi is. 

Az épület alsó részét szinte teljesen elfoglalja a nappali, jobboldalt nyílik egy ajtó, ami az egészen apró konyhába vezet. A felső szinten található három szoba, nem sokkal nagyobbak a konyhánál. Mi egy két ágyas helyiséget kapunk. A két ágy közti folyosó szűk, a bőröndök nem férnek be, ezért azokat lent hagytuk. Az ablak a hátsó kertre néz, melynek a közepén egy almafa áll. A fű túl nagyra nőtt, a kis csemete feléig felér. 

- Mit gondolsz, miért van ekkora különbség a hátsó kert és az első kis füves rész között? - fordulok Eve-hez, aki tegnap óta elég vontatottan beszél, és csak néz ki a fejéből.

- Nem tudom, nem is fontos - válaszol tömören és leül az ágyra. Háta egyenes, előre néz.
- Mi bajod van? - teszem a vállára a kezem. - Nem szoktál így viselkedni, sokkal inkább...
- Tudom, sokkal rosszabb vagyok. Nem szabad olyannak lenni - közli velem monoton hangon. Elönt az idegesség, aztán mérges leszek.
- Nem, nem ezt akartam mondani. Semmi köze nem volt ehhez - vetem oda neki dühösen, és leszaladok a lépcsőn. Kicsörtetek az udvaron át az utcára, nem tudom hová megyek. Lehet, hogy meg kellene állnom, de nem tudok, nem visz rá a lélek. Muszáj sétálnom, ki kell adnom magamból az idegességem, a dühöm. Otthon rábólintottam erre az útra, próbáltam pozitívan felfogni a dolgokat. Bizonygattam magamnak, hogy jól fogom érzeni magam, hogy nem lesz semmi baj. Most azonban nem vagyok biztos ebben, egyre jobban elbizonytalanodok. Alapból nem szeretek akadékoskodni, az a húgom feladata. Mindenbe beleköt, veszekszik velem és anyáékkal is. Eve ebben a pillanatban nem ilyen, pont az ellentéte önmagának. A nagyszájú, hisztis lány helyett egy nyugodt, csendeset kaptunk. És ez megijeszt, nagyon is. Az ember nem változik meg egyik pillanatról a másikra, ilyen nincs. Húgommal mégis ez történ, mielőtt az a nő bejött a szobánkba ellenkezett velünk, nem akart jönni, aztán egyszerre csak megváltozott a véleménye. Az elején azt gondoltam, biztos megszeppent - habár ez nem az ő stílusa -, de most már biztos, hogy valami nincs rendbe. Minden jel a nagymamánkra mutat. Ő tett valamit, de mit?
Miközben ezen agyalok, nem nézem az utat, ezért történhet meg, hogy beleütközöm valakibe. Akkora erővel ütődöm a mellkasának, hogy elvesztem az egyensúlyom, és ha ő nem kap el, a földön végzem. A karomat fogja, miközben csupasz bőrünk egymáshoz ér, felvillan előttem egy kép.
Vakító, fehér fénybe bámulok, teljesen elvakít, aztán szép lassan bekúszik a képbe valami. Egy fának a gyökere, mely egyre jobban körbetekeri a fény forrását, ezáltal megkímélve a szemem. Lassacskán körbeöleli a világosságot, és már nem látok mást, csupán sötétséget. 
Mindketten hátratántorodunk. Kapkodom a levegőt, és közben a fiút bámulom. Kérdések kavarognak a fejemben, kérdezni akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Állok dermedten a járda közepén, nem tudok mozdulni. Túlságosan meglepett ez a kép, sokkolt.
A gyalogút kövét vizsgálom, szabályozom légzésem. Már éppen meg akarom tudakolni, mi volt ez, mikor meghallom a srác lépteit. Felpillantok. Elindult, arra, amerről én érkeztem. Nem merek utána menni, kiáltani sem. Megfordulok és folytatom utamat.
Sokáig elvagyok, végigsétálok az utcán, befordulok a sarkon, egy másikba. Nem tévedek el, mindvégig tudom hol vagyok, merre kell visszaindulnom. Kertesházak sora mellett ballagok el, látom rajtuk, egy kaptafára készültek. Ugyanazok jellemzők az összesre: vöröstéglából kirakott falak, általában a ház közepén, ikerházaknál a két oldalán, egy kiugró ablak. Valószínűleg a belső részére le lehet ülni, néhány helyen látszanak a nagy színes párnák, melyek kényelmesebbé teszik az ablakpárkányt.
Mire visszaérek a szálláshelyünkhöz, már csaknem sötét van. Lassan fél tíz felé jár az idő, nem vagyok fáradt, annak ellenére, hogy a délutánt végigutaztuk. Mindenki a nappaliban van, a helyiség közepén lévő kanapén és fotelekben foglalnak helyet. A nagypapa anya vállát öleli át, miközben hallgatják a nagymama beszédét. Folyamatosan locsog, de mikor belépek elhallgat.
- Te meg hová tűntél? Azt hiszed csak úgy eltűnhetsz? - von kérdőre mérgesen. - Innen nem teheted ki a lábad egyedül! Most pedigtűnés, holnap reggelig a szobádban kell maradnod!
- Le sem zuhanyozhatok? - Nem kekeckedni akarok, nekem ez fontos kérdés, a mai nap után rám férne egy jó kiadós mosakodás.
- Kis szemtelen. Természetesen megmosakodhatsz. - Kihallatszik az undor a hangjából, van egy olyan érzésem, hogy idegesítem. Megfordulok, a szememet forgatom, és feltrappolok az emeletre, de előtte még összeszedem a zuhanyzáshoz szükséges dolgaimat. A fürdőszoba a folyosó végén van. Bemegyek az ajtaján, aztán kulcsra zárom magam után.
Hosszú perceken át folyatom magamra a meleg vizet, közben az utcán történt eseten agyalok. Nem bírok rájönni, mit láttam, és miért. Erre nem biztos, hogy találok magyarázatot. Felsóhajtok, majd kilépek a zuhany alól. A padlót szőnyeg borítja, ezért egy törölközőre helyezem a lábam. Megtörölközöm és csak utána teszem lábam a padlózatra. Magamra kapom a pizsamámat, aztán gyorsan megmosom a fogam. Ezek után reménykedem, hogy a szobába menet nem futok össze senkivel.
Szerencsém van. A többiek lent tartózkodnak, egy lámpa sem ég az emeleten. Végigsietek az átjárón, felkattintom a villanykapcsolót és bebújok az idegen ágyba. A paplannak hipó szaga van, nem túl kellemes, az egész hely olyan furcsa számomra, kényelmetlenül érzem magam. Sok időbe telik, míg végre elnyom az álom, ám ekkor sem pihenhetek nyugodtan. Rémálom köszönt, mely megijeszt.
Újra a fát látom, ezúttal fény nélkül. Csupán a hold süt le rá, mely valamelyest láthatóvá teszi. Körbeöleli hatalmas termetét. Óriásira nőtt tölgyről beszélünk - ezt csak sejtem -, hatalmas lombkoronával rendelkezik, ágai az ég felé nyúlnak. Törzse nagyon vastag, szinte elképzelhetetlenül. Arra gondolok, biztos belekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Hihetetlennek tűnik, hiszen ilyen nem létezik, ez a növény gigantikus méretű, mint valami kastély.
Közelebb sétálok, pár lépés után elérek a fa közvetlen közelébe. Innen látszik, hogy ablakok vannak az oldalában, nem üres fekete lyukak, beüvegezett, rendes nyílászárók. Körbesétálok  a törzs körül, találok rajta egy nagy ajtót, megkopogtatom. Vasból készült. Hátratántorodom, mikor fény támad, valaki villanyt kapcsolt. Egy alak jelenik meg, az egyik apró ablakhoz megy, hallom, hogy valami csikordul, és a következő pillanatban egy fej jelenik meg. Elhátrálok, tudni akarom, ki az. Nem figyelek oda, elbotlok egy ágban, és a murvás földön végzem. 
- Ki van ott? - hallok egy ismerős hangot. Eláll a lélegzetem, ez nem lehet...
Az arcomhoz kapom a kezem, mert valami csípni kezdi, de ez nem segít. Most a karomon érzem a kellemetlen, égető érzést. A bőröm fáj, felhólyagosodik. Megijedek, nehezen veszem a levegőt, szédülni kezdek és elkap a hányinger. Feltápászkodom, arrébb vonszolom magam, ekkor fogom fel, hogy a fény újra megjelent, teljesen elvakít és ez okoz minden csípő érzést, a bőrömet olvasztja. Ki kell jutnom innen, a fény fogságából, de az sajnos mindenhová elér, nem enged el. A kezem ég, úgy érzem mindjárt semmivé lesz, leszakad vagy elporlik. Sikítok, egyre jobban elnyel a fény, egyre több fájdalmat okoz. Nem bírok gondolkozni, a kín teljesen leteper. Alig várom, hogy abbamaradjon, elterülök a földön, és várom a szenvedés végét.
Valaki megráz, azonnal kipattannak a szemeim. Zihálok, csurom egy merő izzadság vagyok.
- Mi történt? - kérdezi aggódva anya, aki fölém hajol. - Felvertél mindenkit a környéken, sikítottál. Rosszat álmodtál?
Mielőtt válaszolnék levegőhöz kéne jutnom. Felkönyökölök, nagy levegőket veszek, majd kifújok.
- Igen.
- Mi volt benne? Annyira szörnyű dolog, hogy így sikítani kellett? - tudakolja szülőanyám, de nem szándékozom felelni erre a kérdésre, senkinek nem szeretném elmesélni, mi történt benne.
- Nem tudom. Mostanra már elfelejtettem - hazudom, remélem nem lát át rajtam.

- Ilyen hamar? - szólal meg a testvérem, aki a mellettem lévő ágyon fekszik. Most nem mered a távolba, mintha aggodalmat látnék a tekintetében. Meglepődöm, Eve általában lazán fogja fel a dolgokat, ilyen mondatok, kérdések még nem hagyták el a száját. Vészhelyzetben sem. Soha.
- Igen, persze. Csak valami halálra rémített, minden bizonnyal.
- Rendben. Most próbálj meg visszaaludni, mindketten próbáljatok meg visszaaludni - simít végig a hajamon anya, majd egy puszit nyom a fejem búbjára. Húgommal ugyanezt teszi, és kimegy. A fal felé fordulok, azt bámulom a kevéske kis fényben.
- Tényleg jól vagy? - hallom Eve suttogását.
- Igen, tényleg - motyogom halkan, aztán megismétlem kicsit hangosabban is, hogy hallja. - Próbálj meg visszaaludni, én is azt teszem.
Nem sikerül, minden alvási-kísérletem kudarcba fullad, így reggelig ébren hánykolódom az ágyban.

Korán felkelek. Lábujjhegyen lépkedve indulok meg a földszint felé. Ott kiveszem a bőröndömből a legfelül található ruháimat, majd visszalopózok az emeletre. A fürdőszobában magamra kapom a farmernadrágot és a sima rózsaszín háromnegyedes ujjú felsőt, majd újra lemegyek, ezúttal a konyhába. Nagy meglepetésemre ott találom a nagypapát, aki épp a kávéját szürcsölgeti, miközben újságot olvas. Az asztal mellett ül, mikor belépek felemeli a fejét.
- Jó reggelt - köszönök halkan, bizonytalanul. A hűtőszekrényhez lépek, megnézem mit rejt. Csodálkozom, hogy tele van tömve mindenfélével, hiszen tegnap jöttünk, akkor még teljesen üres volt. Lehet, hogy elmentek bevásárolni, és meg is vacsoráztak. Sajnos nekem az az étkezés kimaradt, nem is csoda, hogy egész éjszaka morgott a gyomrom és rosszul voltam.
Egy dobozos narancslevet kapok a kezembe, kinyitom az egyik szekrény ajtaját, remélve, ott találom a poharakat, de nem.
- A pohár a másik szekrényben van... - mondja. Bólintok, aztán oda megyek. Kiveszem, leteszem az asztalra és teletöltöm. - Hallottalak az éjszaka...
- Ööö... - fogalmam sincs mit kellene erre mondanom. Most szólalt meg szinte először, mióta ismerem.
- Valamit láttál, valami veszélyeset. Szinte mindenkivel ez történik..., mindig... - motyogja, az hírlap egyik oldalát bámulja folyamatosan. - Menekülnöd kellene, itt nem vagy biztonságban... Veszélyes...
Amikor felnéz aggodalom csillan a tekintetében, de csak egy másodpercre. A következő pillanatban megérkezik a felesége, és ezzel újra hallgatásba burkolózik.
- Látom felkeltél - veti oda nekem szenvtelenül. Helyet foglal a férje melletti széken. Megfogja a kezét és suttogni kezd. Nem értem, nem a  mi nyelvünkön beszél, valami teljesen más, idegenen.
Felállok, és átegyek a nappaliba. Lehuppanok a kanapéra, fáradt vagyok, behunyom a szemem. Aludni azonban továbbra sem tudok. Rémképek kísértenek. Majdnem kicsordulnak a könnyeim, kétségbe vagyok esve. Nem tudom mi lesz így velem, hogy telik majd a napom, ilyen hulla fáradtan?
Pár perc múlva megáll mellettem valaki, felnézek. Anya áll mellettem, a vállamra teszi a kezét.
- Fáradt vagy? - érdeklődik aggódva. Helyet foglal mellettem, miközben végigsimít a hajamon. - Vissza tudtál aludni?
- Igen - vágom rá automatikusan, de nem sikerül olyan hihetőre a hazugság. Anya összeszorítja a száját, tudja, hogy nem mondtam igazat. - Na, jó nem.
- Miért? Felzaklatott az álom? Emlékszel rá?
Megrázom a fejem. Nem kívánom megosztani vele, hogy mit álmodtam. Ehelyett továbbra sem az igazat mondom.
- Kényelmetlen volt az ágy. Kicsit hiányzik az otthon, a szobám...
Anya már nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de ebben a pillanatban lépteket hallunk. Eve jön le a lépcsőn. Megáll a nappali ajtajában és köszön.
- Jó reggelt!
Biccentek. Anyu rámosolyog, majd feltápászkodik. A testvérem felé indul, valamiképp fellélegzek, legalább most nem faggat tovább. Sóhajtok, és bekapcsolom a televíziót. Csak nézem a fekete doboz, de semmit sem fogok fel abból, ami a képernyőjén lejátszódik. Emberek beszélnek, bejelentenek valamit. egy teniszező üti el a labdát, újra a stúdiót mutatják. Gratulálnak, azt viszont nem tudom kinek, miért. Úgy becsülöm, egy fél órán át nézek ki a fejemből, aztán szólnak: indulunk.
Feltápászkodom, kikapcsolom a készüléket.
Elindulok a konyha felé, a csomagjainkat egyelőre itt hagyjuk, este visszajövünk még, mielőtt Oak felé vesszük az irányt. Kilépünk az ajtón, közben anya felhúzza a vékony kabátja cipzárját, és megszólal.
- A buszmegálló nincs messze, odáig elgyalogolunk. A nap további részében is ezt tesszük vagy a tömegközlekedési eszközöket vesszük igénybe, rendben?
- Oké - vonok válla. Nekem teljesen mindegy. Eve bólint, ez azonban teljesen meglepő. Tesómról tudni kell, hogy ő utál a saját lábán közlekedni. Elvárja, hogy mindenhová autóval menjünk. - Eve, biztos jó?
- Igen, természetesen - feleli, és előremegy.
- Ez egy kicsit furcsa. - Anya mellett ballagok, ő megvonja a vállát. Mintha nem érdekelné különösebben, nem találná érdekesnek. Tudom, hogy nem így van. Mély levegőt veszek, inkább nem szólalok meg. Némán sétálunk a célunkig, és után még a buszon sem beszélgetünk.
Egy órát gyalogolunk London belvárosában. Sok nevezetesség mellett elmegyünk, kép készül rólunk mellettük, néha anya mond is egy-két szót róluk. Azon kívül csak a város zaját hallgatjuk, egymás szavait nem igazán. Rossz kedv és fáradság telepszik ránk, nem tudjuk értékelni a város szépségét, nyüzsgését. Madame Tussaud panoptikumát csak gyorsan végigjárjuk, alig időzünk a helyen.
Négy órakor már a házban vagyunk, gyorsan összekészülünk, majd indulunk. Több órás kocsiút vár ránk, míg oda nem érünk Oakbe. A táskámból kiveszek egy könyvet, úgy döntöttem olvasgatni fogok, máskülönben halálra unnám az utat. A nagyszüleimmel egy légtérbe lenni sem lesz könnyű, de ha valamivel elfoglalhatom magam, talán kibírom.
- Hozzátok a cuccokat, indulunk! - kiált anya az előtérből, sóhajtva megfogom a bőröndöm, és elindulok. A csomagjaink a csomagtartóban kötnek ki, mi pedig helyet foglalunk a kocsi elülső részében, anya mellé huppanok be.
- Csak 3 és fél, maximum 4 óra az út - közli velünk. Megnyugtatásnak szánja, de nem jön neki össze. még mindig izgulok. - Szeretni fogod Oakot, bájos kisváros.
Aha. Persze. Csak remélem, hogy az!