Harmadik fejezet~Rokonok

Az autóút végül nem nyúlik túl hosszúra. Viszonylag gyorsan haladunk. Meglepő, de a nagypapa
nagyon jól vezet, nem fél gyorsan hajtani. A késő esti órákban egyébként sincs túl nagy forgalom. Dimbes-dombos tájon hajtunk át, az utak kanyarognak. Mezők vesznek a végtelenbe, néhol még birkák is legelnek. A kis falvakban egy sémára épült régi házak sorakoznak. Tipikus angol környezet. Néha kibámulok az ablakon, ilyenkor mindent szemügyre veszek, máskor a könyvem lapozom fel. Nem haladok benne túl sokat, de legalább elfoglaltságot jelent. Mikor sötétedni kezd becsukom, nem erőltetem a szemem, attól csak tönkremenne. Ehelyett inkább a tájat vizsgálom, szürkület van. A nagypapa lassít a tempón, az autó alig nyolcvannal halad előre. Nem csodálom, ilyenkor nem jó vezetni, nem lehet rendesen látni.
Már majdnem teljesen sötét van, mikor meglátom az út melletti táblát. A kocsi reflektora világít rá, kirajzolódnak előttem a betűk, megérkeztünk. Mivel a település pici, csak végig kell hajtanunk a szűk betonúton, és már ott is vagyunk. Lehunyom a szemem, nem szeretném tudni, hol a szállásunk, a nagyszüleim háza. Az autó megáll, a motor elhallgat. Kinyílnak az ajtók, tudatosul bennem, hogy megérkeztünk. Kilesek, anya és Eve már nincsenek mellettem.
- Gyerünk, szállj ki! - mondják biztatóan. Megteszem. Lassan odébb csúszok az ülésen, majd kidugom a fejem.
Lefagyok. Egy kerítéssel körülvett fa mellett parkolunk. Óriási tölgyfa, épp mint az álmomban. Összeszorítom a szemeim, ez nem lehet! Végül nagy nehezen összeszedem magam és anyáék mellé állok. Épp a táskáinkat szedik ki a csomagtartóból. Segítek nekik.
- Ez itt a házunk! - mutat a nő növényre. Eltátom a számat.
- Mi? - kapok levegő után. Ez lehetetlen. A rémálmom valósággá vált. - Ez...
A nagymama nem is törődik velem, elindul a lakása felé, a hatalmas ajtó kitárul, és két fiú lép ki rajta. Első látásra ugyanolyannak tűnnek. Sötét hajuk van, körülbelül egy magasak, de aztán amikor közelebb lépnek egyre több különbséget látok közöttük.
- Nagyi! - Megölelik az idős asszonyt. A nő velük is ugyanolyan hidegen bánik, mint velünk. Nem értem, minek örülnek ennyire a srácok, ha egyszer ilyen a nagyanyjuk. - Ők kik?
- Majd bent... - szólal meg a nagypapa alig hallhatóan. Bólintanak, és elindulnak visszafelé. Nehezemre esik követni a többieket, de tudom, muszáj. Egy grimasszal az arcomon lépek be a bejáraton, ami rögtön utánam be is csapódik.
Egy nagy előtérben találom magamat, előttem elegáns vörös szőnyeggel leterített lépcső fut felfelé, két oldalt üres tér. A falon gigantikus méretű ablakok találhatók, bordó függönyök takarják el egy részüket. Úgy érzem magam, mintha nem is egy Fában lennék, hanem egy kastélyban. Hosszú percekig bámulom a termet, nem is veszem észre, hogy a többiek már felmentek a grádicson, míg valaki vissza nem jön értem.
- Szándékodban áll csatlakozni hozzánk? - kérdi a hang. Felpillantok, előttem az egyik fiú áll. Megrázom a fejem, mire ő elmosolyodik. - Lényegtelen, jönnöd kell.
- Fantasztikus - mormogom az orrom alatt.
- Tessék?
- Semmi.
- Egyébként Maximus vagyok - siet előre.
- Felőlem - vállat vonok, aztán követem. Maximus azonban megtorpan.
- Hogy mondod?
- Nekem édes mindegy, hogy hívnak. - Most már mellette állok. Felvonja a szemöldökét, meglepődött.
- Muszáj lesz tudnod a nevem, ha egész nyáron itt leszel a házunkban - közli velem, aztán hátat fordít. Gyorsan a lépcső közepére ér, ott hátraszól nekem. - Gyere!
Sóhajtva indulok utána, felmegyünk az első emeletre, ahol valami nappali szerűségbe érkezünk. Mindenki ott van.
- A csomagod tedd le a folyosón, a többi mellé - mondja Maximus, mielőtt belépnék a helyiségbe. Így cselekszem, aztán megállok az ajtóban. Fogalmam sincs hová üljek le, ezért megtorpanok. A többiek engem bámulnak, muszáj lesz valahol helyet keresnem. Tekintetem körbejárja a termet. Barna falain egyáltalán nem látszik, hol vagyunk. Olyanok, mint egy rendes házba. Az ablakok itt is óriásiak, mint a hallban, csak nem takarja függöny előlem a kilátást, mikor odalépek az egyik mellé és kibámulok rajta. Középen egy nagy kanapé foglal helyet, előtte asztal, mellette fotelek és néhány puff. Megfordulok és az ablakpárkánynak támaszodva várom a beszélgetés kezdetét.
- Mindenkinek ki van osztva egy-egy szoba. A tiéd - fordul anyához. - a volt gyermekszobád, a lányaid pedig a negyedik emeleten lesznek elhelyezve, az unokatestvéreikkel egy szinten.
Ezután a rövid közlés után beszél még a szabályokról, melyekből rengeteg van. Kezdve az alap dolgokkal - nem futkározunk a "fában", amit egyébként kastélynak nevezett - nem tudom mit lát benne. Meg van szabva, mikor van takarodó, illetve meddig lehet elhagyni a lakást - vagy mit. Annyira sok mindent felsorolt, hogy a végére már oda sem figyeltem, tehát néhány lényegesebb információt nem fogtam fel.
Miután nagymamánk elhallgat, feláll és távozik a helyiségből. Maximus és ikertestvére, Egmond elvezetnek a szobáinkhoz, amik egymással szemben helyezkednek el és teljesen  egyformák. Festetlen falak, egyszerű barna bútorok - két akasztószekrény, egy asztal, mellette két szék és egy franciaágy. A helyiség csupán kettő kis ablakkal rendelkezik, melyek kevés természetes fényt engednek be. Most ez még nem számít, hiszen egyébként is korom sötét van, viszont nappal az Angliára jellemző borús időben nem lesz egy főnyeremény.  A mennyezetről egy réginek és meglehetősen drágának tűnő csillár lóg le. Ez azonban szépen bevilágítja a helyet.
Becsukom magam mögött az ajtót és lehuppanok az ágyra. Kemény és idegen, egyáltalán nem olyan, mint az saját fekvőalkalmatosságom. Ezt felfogva kelek fel és kinyitom az egyik szekrényt, dohos szag árad belőle, rég lehetett használva és ráférne egy szellőztetés. Úgy döntök inkább nem pakolok ki, ezért a bőröndöm és az egyéb cuccaim az egyik sarokba száműzöm. Lassan ideje nyugovóra térni, de előtte még meg kellene mosakodnom, viszont azt elfelejtették megmutatni a fiúk, hol van a fürdőszoba.
Nagyot sóhajtok, majd kilépek a helyiségből. A folyosón egy lelket sem látok, ezért elindulok a lefelé vezető lépcső felé. Anya szobája elvileg egy emelettel lejjebb helyezkedik el, gondolom megkeresem őt. Szép lassan haladok, de végül nem a harmadik szinten kötök ki. Hangokat hallok alulról és ez arra felé vonz, körülbelül, mint a fény a szúnyogokat. Hamarosan a szalonba érek, ahol a korábbi megbeszélést tartottuk. Szorosan a falhoz simulok és fülelek. Annak ellenére, hogy igen közel vagyok a beszélőkhöz - tehát anyához és az ő anyukájához -, csak alig jut el valami információ hozzám.
- Nem tudom, hogy képzelted - ez kissé hangosabban és a nagymamám szájából hangzik el. - Elvinni a gyerekeket? Tudod kellene, nem menekülhetsz. Senki sem teheti, a családnak össze kell tartani!
- Ezt nem értheted...
Ezután halkabban folytatják a társalgást. Hosszabb idő elteltével tudom csupán újra kivenni a szavaikat. - Nem menekülhetnek a sorsuk elől.
- De nem is tudják...
- Freya-ra feladat vár...
Valaki lépteinek a hangja jut el hozzám. Körülnézek, de a gyér fényben nem látok senkit. Mindenesetre nem kockáztatok. Hátrálok egy lépést és elindulok visszafelé. Próbálok a lehető leghalkabban közlekedni, nehogy megzavarjak valakit, vagy felhívjam magamra a figyelmet. A mi részünkre érve belefutok Maximusba és kapok is az alkalmon, megérdeklődöm tőle, merre található a fürdőszoba.
- Arra - mutat abba az irányba, amelyről jött. - A lépcső felfelé vezet, a következő emelet közepe táján vannak a nekünk kijelölt fürdőszobák.
- Rendben - megfordulok és otthagyom. A szobámba visszaérve a bőröndöm felé veszem az irányt. Kiveszem belőle a pizsamám, a fogkefém és a tusfürdőm - ha esetleg nincs -, aztán elindulok felfelé.
Valóban, az ötödik emelet közepén mindkét irányba ajtók nyílnak, mindegyik feliratozva van. A nevem, Evé alatt szerepel, az 513-as számú helyiség bejáratán.
Bekopogok, de nem válaszol senki, így tehát benyitok. Senki sem tartózkodik az apró sötét helyiségben. Felkapcsolom a villanyt és minden fénybe borul. A fürdőben - mérete ellenére -  egy kád és egy zuhanyzótálca is található velem szemben. A lábam alatt egy kék szőnyeg terül el, a mosdókagyló melletti polcra helyezem a cuccaimat és elkezdek levetkőzni.
Hamar végzek a zuhanyzással, mert nem érzem jól magam a töpsznyi fürdőszobában. Lefelé menet nem találkozom össze senkivel, egyenesen a szobámba rohanok és bezuhanok az ágyba. Annak ellenére, hogy egy teljesen idegen helyen hajtom álomra a fejem hamar elalszom. Ezt a fáradtságnak tulajdonítom.

Reggel fél kilenc körül ébredek fel. Miután kinyitom a szemeim percekbe telik, mire ráeszmélek, hol vagyok. Lassan felülök és még hosszú ideig mozdulatlan maradok, meredek magam elé. Jó fél óra múlva kelek csupán fel. A bőröndömhöz megyek, ahonnan előhalászok pár ruhadarabot. Magamra kapom az egyszerű pólót és egy ezeréves farmernadrágot, zoknit húzok a lábamra és belebújok a papucsomba. Pár mozdulattal átfuttatom a hajamon a fésűt, majd késznek nyilvánítom magam. Elindulok a kijárat felé és kinyitom az ajtót, ami előtt ott áll Maximus.
- Öhmmmm...... Jó reggelt! - mosolygok rá bizonytalanul. - Hol lesz a reggeli?
Ezt ugyanis tegnap elfelejtették nekünk megemlíteni, így nem tudhatom hol költjük el a nap első étkezését. Kiderül, hogy Maximus is oda készül, így elvezet odáig és nem kezdi el magyarázni az utat. Közben beszédbe elegyedünk. Kiderül, hogy nagyon sok unokatestvérünk van és valamennyien itt vendégeskednek a családi birtokon.
- Ne lepődj meg, ha belépsz! - mondja egy nagy ajtó előtt, melyen cirok betűkkel a következő felirat szerepel: Étkező (reggeli 6-10, ebéd 12-14, vacsora 18-20). Minden olyan, mint egy szállodában....
- Miért lepődnék meg... - kérdem halkan, de Maximus már eltűnt. A bejárat melletti órára esik a pillantásom, mielőtt belépnék. Fél tízet mutat, igyekeznem kell.
Az étkezdében szinte az összes szék foglalt, mindenhol emberek beszélgetnek, megszólalásig hasonlító gyerekek. Kettesével ülnek, előttük nagy tál étel. Szalonna, tojás, pirítós, amit csak kívánunk. Egy hosszú, fehér terítős asztalról hordják maguk elé, amely a terem egyik hátsó sarkában kapott helyet.
Zavartan pislantok körbe, nem ismerek senkit a testvéremen és az anyámon kívül, a rokonok zömével nem találkoztam, a legtöbbet csupán lásából ismerem. Fogalmam sincs mihez kezdjek, hová üljek?
- Hé, Freya! - hallok egy számomra idegen hangot, arra kapom a fejem. A fiú, aki szólt hozzám a húszas évei elején járhat, rövid barna haja van, égszínkék szeme és picurka orra, száját apró mosolyra húzza. Fogalmam sincs ki a fene lehet, de úgy tűnik ő tudja ki vagyok. - Nem akarsz leülni?
Most erre mit lehet felelni? Teljesen mindegy milyen választ adok, hülyének néznek és borzasztóan bizonytalannak. Ahogy szerencsétlenül állok az ajtóban egy kis törékeny őzgidára emlékeztethetem őket. Ez pedig sosem jelent jót, már kiskoromban megtanultam, az ilyeneket imádják piszkálni...
- Öhhh..., de persze, biztos - vonom meg a vállam és becélzom az ételtől roskadozó asztalt. Kicsit elgondolkozva állok meg előtte és csak szépen lassan választom ki a számomra megfelelő reggelit. Nem szeretnék megfordulni, egyre csak húzom, de örökké nem lehet. Különben is nemsokára tíz óra, ami egyet jelent az étkezés befejezésével. megpördülök és remélem, hogy nagyjából már kiürült a hely, azonban sajnos nem. Az egyetlen jó hír, hogy azonnal kiszúrok egy helyet az egyik asztalnál. Odaballagok.
- Leülhetek? - érdeklődöm, de csak kedvességből.
- Persze - mosolyog az ott ülő ikerpár egyik fele, majd mikor helyet foglalok kezet nyújt. - Minnie vagyok, ő pedig a tesóm Elle.
- Freya vagyok.
- Tudjuk - hangozzák egyszerre. Ezen meglepődöm, de mielőtt még kérdezhetnék valamit is a nagymamánk jelenik meg és figyelmeztet minket, hogy mindjárt lejár az idő, igyekezzünk. Villámgyorsan elkezdek enni. Szűk öt perc alatt sikerül szinte mindent eltüntetnem a tányéromról. Ezután megiszom egy pohár narancslevet, ezzel befejeztem az étkezést.
Felállok és az ikrekkel együtt távozom a szinte teljesen kiürült helyiségből. A folyosón halkan beszélgetünk, többek között megtudom azt is, hogy Minniék honnan jöttek, kiderült, hogy Dublinban élnek és egy hete érkeztek. Azt mondják, körül kell néznem a környéken, meseszép a táj. Mosolygok és bólogatok, majd elköszönök tőlük, mikor megállnak a szobájuk ajtajában. Tovább sietek a sajátom felé. Ott levetem magam az ágyamra és behunyom a szemem. Fogalmam sincs mit csináljak egész nap. Felötlik bennem, hogy talán körül kellene néznem a környéken. De szabad ezt, kiengednek innen? Úgy érzem, mintha be lennék zárva és ez kicsit ijesztő azonban a többiek felszabadultak és otthon érzik magukat. Lehet, hogy nekem sem kéne aggodalmaskodnom. Kinyújtózkodom, aztán előveszek egy sportcipőt, magamra kapok egy vékony dzsekit és elindulok lefelé.
A bejáratig nem is találkozom senkivel, azonban ott elém lép valaki. Nem a nagymamám, sőt senki olyan, akivel eddig találkoztam volna. Egy idősebb férfi áll előttem.
- Hová készül? - érdeklődik. Hangja mély, érdes és hűvösség árad belőle.
- Kicsit sétálni szeretnék...
- Egyedül?
-Igen, egyedül. Miért, ez nem lehetséges? - vonom fel a szemöldököm, idegesít, hogy nem szabadulhatok innen.
- Nem. Egyedül nem távozhat. Valakinek el kell kísérnie - közli velem és hátralép a kis helyiségbe, ahonnan az előbb előbukkant. Felemeli a telefonkagylót, ami egy picurka asztalon helyezkedik el, egyedüliként. - Jó napot Hölgyem! Az egyik unokája távozni készül, teljesen egyedül. Tájékoztattam, hogy ez nem lehetsge... - abbahagyja a mondatot, feltételezem a szavába vágta. Összeszorítja a száját, aztán bólogatásba kezd, majd leteszi a telefont.
- Maximus, az unokatestvére hajlandó rá, hogy elkísérje délelőtti sétájára - mondja ezúttal monoton hangon és bezárkózik a fülkéjébe.
Tehetetlenül állok egy helyben és várom az unokatestvérem megérkezését. Közben körbe-körbe pillantok a nagy előtérben, de semmi sem képe lekötni a figyelmem, egyre csak azon jár az eszem, hogy ki akarok innen szabadulni.
Végtelen hosszúságúnak tűnő percek után, végül Maximus robog le a lépcsőn, mikor mellém ér kitárul az ajtó - feltételezem a portás nyitotta ki.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, miközben kilépek a szabadba. Igaz, csak tegnap este óta nem jártam kint, mégis úgy érzem már hetek teltek el azóta, hogy friss levegővel szívtam meg a tüdőm. Itt teljesen más környezettel - és tisztasággal - találkozom, mint otthon, azonban Anglia már is magával ragadott. Csupán miután kiléptem a kapun,  érzem magam teljesen szabadnak. A főút elején találom magam, előttem két oldalt házak sorakoznak, így jobban megnézve nem is tűnnek annyira egyformának.
Lassan ballagok Maximus mellett, aki csak egy-egy szóval mondja el, mit látok magam körül.
- Szóval itt iskola is van? - kérdezem egy kis kőépület előtt állva, előtte nagy sportpálya terült el, melyen pár gyerek éppen játszik.
- Csak pár gyerek van a faluban, de nekik megjár... Mi is ide járunk.
- Oké, rendben. Egyébként meddig sétálhatunk el?
- A dombon túl nem nagyon mehetünk. Maximum a házakkal beépített domboldalig, ahol a patak eltűnik...
- Rendben. Akkor menjünk el odáig, látni akarom a tájat!
Maximus bólint és elindul előttem. Miközben lassan haladunk van időm körülpillantani. Oak tényleg csak egy aprócska település. Semmi érdekes nincs benn, kivéve természetesen a fát, amiben a emberek élnek. Ez az egy viszont nagyon szokatlan. Nem is gondoltam, hogy egy idős fát így ki lehet alakítani.
Maximus megtorpan a magaslat tetején , alattunk terül el a völgy, amiben egy kis patak kanyarog és a távoli erdőben elvesztjük a szemünk elől. A domboldalon elszórtan házak helyezkednek el, a többségről látszik, hogy viszonylag régi, de van néhány új építésű is. Annak ellenére, hogy a közelmúltban emelték őket, teljesen beleillenek a tájba. Az építményeknél a  kőborítású falak kis ablakokat ölelnek körbe, a tetejük sötét színű cseréppel vagy palával van fedve és barna fakerítés vagy térkőből rakott veszi köreb őket. Kertjükben fák állnak és néhol apró veteményeskerteket látok. Ez a meseszép látkép nem is lenne tökéletesen Angol juhok nélkül, amik sehonnan nem hiányozhatnak.
- Ez gyönyörű - mosolygok Maximusra. - Biztosan jó itt élni!
- Hm - bólint.
- Ezekben a házakban is laknak? - érdeklődöm nem foglalkozva előző furcsa válaszával.
- Nem, vagyis csak néhányban - vonja meg a vállát.
- Oké. Abban igen? - mutatok az egyik építményre, amelynek ajtaján épp az előbb lépett ki egy ember.
Maximus arra pillant, aztán arca elsápad és megragadja a kezemet.
- Nem. Az csak egy nyaraló, ott nem élnek. Most azonban mennünk kell - vonszol maga után.
Kitépem a karomat a szorításából. - Hé, még csak most jöttünk! Nem akarok visszamenni!
- Nincs választásod - közli velem. Úgy tűnik ez a család imádja ismételgetni ezt a mondatot. Megforgatom a szemem, aztán még mielőtt úgy döntenék, hogy utána megyek, meggondolom magam. Elmosolyodom.
- Csak figyelj! Ha akarsz, kapj el! - Ezzel megfordulok és mosollyal az arcomon lerohanok a völgybe. Azzal nem számolok, hogy a túl gyors tempó miatt nem tudok lefékezni és az egyik kőkerítés oldalába. Azonnal megérzem a fájdalmat, hátratántorodom, egyenesen nekimegyek valakinek. Először azt hiszem az unokatestvérem, de mikor hirtelen fehér fény jelenik meg előttem rájövök, hogy mégsem ő az...